Aktuális

Ketten a kis generációból – II. rész




Györgyi ma ügyeket vállal, a Rajkó Zenekar, a Zsidó Nyári Fesztivál és filmes produkciók sajtóreferense. Ha a kor embere lenne, céget alapítana, mint Péter, aki az eltelt évek alatt a reklámszakmában is elismert szaktekintély lett. Bár számára az sem volt küzdelem, valahogy könnyen jött minden. Arc lett a mai palettán.

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még mindent lazán fogtam meg, eljátszottam az ügyekkel, “földobtam” néhány trükköt, és bejött. Most is szeretek játszani, de már nemcsak ösztönös odasuhintások jönnek, hanem tudatosabban és komplexebben próbálom megragadni a dolgokat, vigyázva arra a képességemre, hogy élvezni is tudjam azt, amit csinálok. Ezt lehet egyfajta érettségnek is nevezni. Ugyanakkor az elvárások is megváltoztak velem szemben, mindennek nagyon profinak kell lenni. A korai sikerektől függ, mennyire “építik meg” az embert, azok teremtik meg a függetlenséget, tehát a szerencsés pályakezdés esetemben őrületesen nagy erő. De hihetetlenül könnyen el is lehet csúszni, legyen szó akár munkához vagy magánélethez kapcsolódó, apró döntésről. Való igaz, rengeteg ember él totál depresszióban, menthetetlenül magába zárva. Györgyi, akit én testvéremként szeretek, szerintem túlságosan nagy zavarba jött attól, hogy a média által vezérelt világ értékrendszere gyökeresen megváltozott. A mai napig nem találja benne a helyét, ezért boldogtalan. Mondtam neki, hogy nem kell mindig a legjobbnak lenned, elég, ha kiválasztasz valamit, amiben jól érzed magad. Játssz egy jót! Én úgy érzem, egyfajta ütközőzónában élek, mert kapaszkodom a klasszikus kultúra értékeibe – szórakozási formáimban, olvasmányaimban, filmélményeimben –, de munkámon és adottságaimon keresztül megtalálom a kapcsolatot a kommersszel, miközben jelentős részét magam sem fogyasztom. Nem véletlen, hogy nyolc éve nincs tévéműsorom. De nem fájlalom, meg tudok vele békülni, mert értem a helyzetet. Persze, én könnyen beszélek, mert nekem ott a zene, ami hihetetlenül konzervál.





Tíz évvel ezelőtt Györgyi is, Péter is azt mondta, negyvenéves korukra mindketten családban élnek majd, egy vagy két gyerekkel. Györgyi a harmadik házasságában él, Péter mostanában lépett ki az elsőből. Györgyi mindent megpróbált, hogy gyereke szülessen, legutóbb a Káli Intézetben vigasztalták.

– Bízza a természetre, láttunk már csodát, ha a sors valamiért nem akarja, ne erőszakoskodjunk, mondták. Tudomásul vettem. De Péternek drukkolok, ő Bródy Jancsihoz hasonlóan egy örök kamasz, szeretném megtudni, milyen apa lesz. Én tíz éve járok pszichiáterhez depresszióval, nagyon gyakran jut eszembe az elmúlás. Hogy mi lesz velem újabb tíz év múlva? Szerintem már nem élek, de ha igen, akkor kilencvenhat éves koromban küldenek majd egy értesítőt, hogy lejárt az időm. Van rá esély, a családom egyik ága nagyon életerős, mindenki szép kort élt meg.

– A gyerek számomra is nagy hiányérzetet jelent. Mert miközben olyan rettenetesen fifikás fiú vagyok, hogy leelőzöm magam a kanyarban is, és annyi mindenről gondolkodom, azt azért megtanultam, hogy az egyetlen halálon túlmutató “projekt” a gyerek. Aki nem vallásos, annak gyermeke születése lehet a megváltás az életben, önmaga folytatódásának bizonyítékát ringatva tud leginkább megbirkózni az elmúlás gondolatával. Negyvenévesen az ember már előre is, visszafelé is lát. Még nem süllyedt el végleg a gyerekkor, de már érzékelhető és felmérhető az a végtelennek egyáltalán nem nevezhető tér, amely az élet hossza és széle, így egy negyvenes már képes arra, hogy élvezze a létezés szépségeit és fájdalmait. Tíz év múlva nyolcéves gyerekeket remélek Györgyi mellé és magam köré is. Akkor talán megnyugszunk végre. Akkor már nem dobálunk köveket életünk tavába, hogy felverjük az állóvizet, hanem csónakázunk szépen gyerekkel a fényben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top