Csodálatos ajándék az emberek szeretete

Bényi Ildikó

A mamájánál rendszeresen elolvas minden számot. Akkor, reménykedem, az időpont- vagy helyszínegyeztetéssel adódjanak bizonyos problémák. Azonban ez is hiú ábrándnak bizonyul. Másnap délben a tévé aulájában szeretettel vár. Még mindig bízom, hogy azért csak közbeszól holmi zavaró apróság: közbejön valami, és lemondja vagy későbbre halasztja az időpontot, elfelejti leadni a nevemet a portán, elkésik, olaj tör fel az aulában, marslakók árasztják el a területet, vagy legalább David Copperfield esőerdővé varázsolja az aulát – csak történjék végre valami rendkívüli! Ezzel szemben se David, se marslakó, se olaj, se késés, se elfelejtés, se lemondás! Minden tökéletesen rendben, flottul, ahogyan megbeszéltük. Sőt, mire megérkezem, már ott ül egy asztalnál, messziről integet, és bár először találkozunk, virgonc puszival fogad. Te jó ég, hogyan fogok én cikket írni mindebből?! Éppen olyan, mintha egy Önök kérték műsor mellékleteként ülnénk most is, és, ha óhajtanám, Karády Katalin nótázna, Gálvölgyi parodizálna, vagy gőzölögne egy tányér töltött káposzta az asztalon előttem. Mosolyogva, várakozóan ül velem szemben. Szép, bájos, szinte várja, miben is állhatna a rendelkezésemre.

De milyen kérdést lehetne ilyenkor feltenni? Elmondhatnám, hogy évek óta egyik kedvencem a tévében. Benne érzek olyasvalamit, amit éreztem, amikor megjelent a képernyőn Takács Marika, Tamási Eszti, Kudlik Juli és a többi hajdani tündér, akik nem akartak sokkolni, frászt hozni rám, nem próbáltak érdekesek, eredetiek lenni, csupán lényükkel, emberségükkel, kedvességükkel néhány jó másodpercet szerezni. Ennyi dizájnolt vadmarhaság közepette, amennyit manapság a nyakunkba zúdítanak, jó, hogy még van ilyen is, de minek mondjam? Nyilván nem is különösebben érdekelné, hogy egy magamfajta alak mit gondol róla, meg mi a csudát is válaszolhatna erre? Persze, később rájövök, jobb lett volna mégis ennél maradnom, de akkor már föltettem egy kapitálisan idétlen kérdést.

– Mondja, tényleg mindig ennyire harmonikus, rendezett, kiegyensúlyozott?

– Miért? Olyannak lát?

– Most elbizonytalanodtam… A szemei például kicsit szomorúak és kicsit pajkosak.

– Azért nem vagyok mindig ilyen. Nemrég például egy levélért gyorsan be kellett mennem a postára. Sebtiben összekaptam magam, berohantam, mutattam a személyimet, hogy én volnék. Nézett a hölgy az ablak mögül egy darabig, aztán csüggedten megjegyezte, hogy pedig már azt hitte, a tévébemondónő…

– Derült rajta, vagy zavarta?

– Azóta igyekszem úgy mutatkozni, hogy lehetőleg ne tévesszenek össze önmagammal.

– Ez hiúság, tartás, önvédelem?

– Mindegyik, meg még sok egyéb. Ezekből tevődöm össze, és ezt próbálom vállalni. Akkor is, ha olykor nehéz…

– A tévében szereplő emberek igyekeznek inkább különlegesek lenni, illetve annak látszani.

– Nekem nem célom, hogy érdekes legyek, hogy rám különös módon odafigyeljenek. Lehet, hogy kicsit nagyképűen fog hangzani, de nekem valami olyasmi adatott meg, aminél több, fontosabb aligha létezhet. Érzem az emberek szeretetét. Ez csodálatos ajándék.

– Egy ilyen borzalmas masina alkalmas arra, hogy valódi szeretetet kelthessen? Amit esetenként szeretetnek hiszünk, nem csak egy torz mása annak?

– Érdekes, amit felvet, de én hiszek a szeretet erejében, igazságában, és hiszem, hogy azt bármilyen eszköz közvetítheti. Időnként magam is megdöbbenek, hogy milyen intim és bizalmas problémákkal fordulnak hozzám… Olykor csak azért írnak, mert jólesik, máskor segítséget kérnek.