Tud segíteni?
Másokon általában igen.
És magán?
Nem mindig…
Esett már át igazi, nagy válságon?
Igen. Pár éve… Nem akarok róla beszélni, de volt egy nagyon nagy tanulsága… mert addig, és azóta is sok mindent tartok fontosnak az életben, a világban: feladatokat, célokat, elveket, kapcsolatokat. De amikor a legnagyobb kátyúban voltam, kizárólag az adott hitet és erőt, hogy a kislányom és a szüleim miatt muszáj túlélni! Akkor semmi más nem számított, nem volt fontos, csak ez.
Magyarázza meg: hogyan létezik, hogy a válság időszakában is éppoly kedves, vidám tudott maradni? Ennyire fegyelmezett?
Nem. Arról van szó, hogy bármiként is alakult az életem, szeretem, amit csinálok. A munkában boldognak érzem magam. Szeretek az emberekhez beszélni, és fontos, hogy higgyem, ezzel másoknak tudok néhány derűsebb pillanatot szerezni.
És soha nem lázadt? Hogy nem akarok megfelelni, nem akarok jó kislány lenni!
Egyszer-egyszer. Egy barátnőmmel elmentünk valamelyik szórakozóhelyre, hogy most majd kirúgunk a hámból! Ültünk hajnalig két pohár langyos koktél mögött, zaj volt, cigarettafüst, és borzasztóan unatkoztunk… Ezzel aztán el is ment a kedvem a lázadástól.
(Kezeit összekulcsolja maga előtt, lábait maga alá húzza. Decens, finom, barna kosztüm van rajta, bokáig érő szoknyával. Egy képernyőn sokszor látott és kedvelt tévés esetében általában három dolog izgat: milyen a kézfogása, milyen magas és jó-e a lába? Mivel érkezésemkor puszit adott, azóta is ül, és hosszú szoknya van rajta, letettem arról, hogy ezúttal megkapjam ezekre a választ. E kudarcra ítéltség váratlanul vakmerőbbé tesz a kérdezésben.)
Egyedül él?
Amióta elváltam, a kislányommal élünk.
Hogyhogy nem rajonganak körül a férfiak egy ilyen gyönyörű nőt?
Ezt talán tőlük kellene megkérdeznie… Már többektől hallottam, hogy úgy tűnik, mintha megközelíthetetlen lennék… Maga szerint is?
Ha érdekli, nekem inkább az az érzésem, hogy túlzottan egyenes és nyitott… Hogy esetleg némi kacérság bátorítóbb lehetne.
Én nem tudok taktikázni…
Ha tetszik valaki, mit csinál?
Elpirulok, rá se merek nézni, kiborítom a poharat, feldöntöm az asztalt… Szóval furcsán viselem a dolgot… A másik gond, hogy amikor meg kedves vagyok valakihez, akkor gyakran félreértik ezt, és muszáj kitennem a stoptáblát. Ebből aztán időnként adódnak konfliktusok.
Nehezen viseli?
Nagyon. Nekem csodálatosan szép gyermekkorom volt. Egy kis abaúji faluban, Hernádvécsén éltem a szüleimmel, a bátyámmal és a nagymamával. Mindig becsülettel éltek, keményen dolgoztak, és engem is becsületre, munkára neveltek. Ennek köszönhetem, hogy tizennyolc éves korom óta meg tudok állni a lábamon, hogy nem kényszerültem olyan lépésre, amelyet ne tudnék vállalni. Ugyanakkor az a szeretet, amit kaptam és kapok tőlük, érzékennyé és sebezhetővé is tett.
Aki meg nem kap elég szeretet, az attól lesz érzékeny és sebezhető.
Hát ez a baj! Mert gyakorlatban úgysem tudok mást tenni, mint agyonkényeztetni a lányomat.
Hány éves?
Életkor szerint hat és fél, de gyakorlatban érettebb, mint az anyja. Én vagyok az, aki grimaszokat vágok, meg szamárfület mutogatok neki, aki ágyba viszem a reggelit, hogy még együtt lehessünk, én vagyok az, akinek rosszulesik, hogy nem mindig vagyok megfelelő társaság számára, és inkább van a barátnőjével.
Egy olyan világban, mint amilyen a tévé is, ahol mindenki nyomul, törtet, miként lehet talpon maradni ezzel a naivitással, ezzel a kecsességgel?
Én csak egyetlen dolgot mondhatok erre: így…
Tökéletesebb választ aligha kaphatok, ezért búcsúzom is. Felállunk, és döbbenten látom, mennyire magas. Zavaromat látva elneveti magát, és mutatja, magas sarkú cipő van rajta. Kéznyújtása határozott. De vajon milyen lehet a lába?
