Amikor felnõtt nõ dönt az abortusz mellett

Mágori Katalin: Gyakran jönnek be hozzánk nagyon magabiztos és elszánt nők, de a beszélgetések során többnyire kiderül, hogy ez csak a látszat, a keménységgel pusztán a lelküket próbálják védeni.

– Nagy a társadalmi bizonytalanság, senki sem tudhatja, hogy másnap vagy egy év múlva lesz-e még állása – mondja Mágori Katalin védőnő, a budapesti VIII. kerületi Családvédelmi Szolgálat munkatársa. – A nálunk megfordult fiatal nők rendszerint azzal indokolják döntésüket, hogy ha megtartanák a gyereket, akkor elveszítenék az állásukat. Ha pedig épp munkát keresnek, a munkaadó első kérdései között szerepel, hogy ugye, nem szándékozik a közeljövőben szülni. Akinek nincs munkahelye, az nem számíthat állami támogatásokra, és talán még magát sem tudja eltartani, nemhogy a gyerekét. Soknak nincs még lakása, diplomája.

A döntés előtt álló nők másik fontos szempontja: számíthatnak-e valakire, elsősorban a gyermek apjára.
– Ha a nő nem érzi, hogy áll mellette valaki, nem tud teljes szívvel örülni a kisbabának. Gyakran elmondják, hogy a partnerük meg sem várná a kisbaba megszületését, azonnal lelépne. Vagy már meg is tette, amikor megtudta a terhességet, és nem is lehet elérni. Az élettársi kapcsolatokban többnyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a nők, attól félnek, támogatás nélkül magukra maradnak a gyermekükkel. Szomorú látni, hogy a műtéten átesett nők nagy része egyedül érkezik, és egyedül megy haza a kórházból. Partner csak nagyon ritkán várja őket a kapuban. Ha a beszélgetésen megkérdezem, mi lenne, ha az apa jelét adná annak, hogy örül és vállalja a gyereket, szinte mindig az a válasz: „akkor bizony megtartanám”. Azt is látom, hogy nem bíznak magukban, nem merik elhinni, hogy jó anya lenne belőlük. Mindig elmondjuk, milyen szociális támogatást vehet igénybe az, aki vállalja, hogy felneveli a gyermekét, de az egzisztenciális problémáját nem oldhatjuk meg. Biztatást, lelki támaszt tudunk nyújtani, de a pozitív döntés rajtunk múlik a legkevésbé.

Mágori Katalin szerint még ma is sok a tévhit a fogamzásgátló tablettákkal, és más módszerekkel kapcsolatban, részben ezzel magyarázható a „visszaesők” nagy száma.
– Az újbóli teherbe esésnek pszichológiai oka is lehet. Mindenkinek a lelkére kötjük, hogy védekezzen, és megkeressük a számára legmegfelelőbb módszert. Ennek ellenére van, akivel pár hónap múlva újból találkozunk, huszonéves korában már tíznél is több abortuszon van túl. Rajta nem tudunk segíteni. Olvastam egy tanulmányban, hogy van olyan nő, aki annyira retteg a lelke mélyén attól, hogy az abortusz meddőséget okoz, hogy – ezt cáfolandó – újból teherbe esik. Ilyenkor persze megint itt köt ki. Megoldása ennek az esetnek az lehet, ha megszüli a várva várt kisbabát.

Akárhogyan is: bűn volt

– Harminchat éves voltam, amikor a legkisebb gyermekemet szültem – meséli egy asszony. – Nem mentünk el genetikai szűrővizsgálatra, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy el tudjuk viselni, ha beteg gyerekünk születik, de azt nem, hogy elvetessük őt, csak azért, mert nem egészséges. A fiam egészségesen született, de a férjem két év múlva nagyon beteg lett, az orvosok azt mondták, lehet, hogy ezután mindig tolókocsiban ül majd. Hirtelen jött, gyorsan, rémesen. Jó idő eltelt, míg egyáltalán észrevettem, hogy várandós vagyok, azt hittem, csak az idegesség… Ott volt a három gyerekem, a beteg férjem, a fenyegetés, hogy mi vár ránk. Nem bírtam, nem tudtam és nem akartam! Örömben vártam minden gyerekemet, de akkor csak sírtam és féltem. És elvetettem. A férjem meggyógyult, csak utána, hónapok múlva mondtam el neki, mit tettem. Sírtunk. Nincsen tanulság, nem tudom, most hogyan döntenék, csak azt tudom, hogy megtettem, hogy képes voltam rá, és azt, hogy bűn volt. Az én bűnöm. Hogy más mit mond, nem számít.”