 |
Kornis Mihály |
Akarok csinálni egy meghitt kuckót, ahol, aki meglátogat engem, megtudhatja, mit gondolok, mondjuk a jóságról, rosszaságról, vagy a lustaságról, vagy akár a szerelemről. Kornis Mihály elmondta nekem, milyen felismerések nyomán született benne a Vigasztalások Könyve ötlete. Mostantól folytatásokban olvashatjátok az alkotást a Nők Lapjában.
Miért épp a Nők Lapját választotta?
Már megcsináltam e könyv első néhány fejezetét, mikor rájöttem, hogy én ezt nem akarom rohammunkában, egy ültömben megírni, ugyancsak elkezdett regényem írásának lehetőségétől tartósan megfosztva magamat, hanem úgy kéne, hogy a Vigasztalások tartalma, témái alakuljanak a mai olvasók igényei, elvárásai szerint. Olyan fórumot kerestem tehát a Vigasztalások számára, amelyet sokan olvasnak.
Miért Vigasztalások Könyve lesz a címe?
Kísérletet teszek benne arra, hogy elmondjam, hogyan gondolkodom az élet alapvető kérdéseiről. Hogyan lehet a szenvedés adta tapasztalatból erőt meríteni? Ez lenne a kötet egyik alapvető témája. Életfilozófiámat közérthetően szeretném megfogalmazni, különben az írás nem érheti el a célját. Valamit ki kellett találnom, hogy elérjem az Olvasót, a százezreket, akiknek manapság kemény az életük, mert a napi roboton túl este még a mind olcsóbb szellemiségű tévécsatornák löttyét is el kell viselniük, de emberi szót ritkán hallanak. Fogyasztásra biztatják őket a reklámok és sűrű mobilhasználatra, kétszáznegyven forint per perc plusz áfa, ám hogy a sorsukat hogyan tudnák viszonylag jó étvággyal “elfogyasztani, hajszás napjaikat derűvel, épségben feldolgozni, tartásukat és méltóságukat megőrizni, arra kevesebb az ajánlat. Azt akarom, hogy a huszonegyedik századi magyar valóság kissé rideg viszonyai közé csöppent olvasóim érezzék és tapasztalják, hogy a bajban íróként is velük vagyok. Egy író a könyveivel beszélget.
Bizonyos tekintetben speciális olvasótábort kínálunk önnek: többségében nőket. Megfelel?
Hogyne. Már gyerekkoromban az volt a benyomásom, hogy az élethez a helyes viszonyt a nők alakítják ki. Ők azok, akik nálunk pontosabban érzik, mi fontos és mi nem. Toleránsabbak, nyugodtabbak, érzékenyebbek. Az elvont gondolkodásban a férfiak többnyire jobbak, de anélkül egész jól meg lehet lenni az életben. Legalábbis azon a szinten, ahol az emberek többsége az életét éli. Az élet fennmaradása, a béke, a normális emberi lét szempontjából viszont a nők értelmesebbek. Különös érzékük van ahhoz, hogy szeretteik számára harmonikus létezésmódot teremtsenek, olykor a leglehetetlenebb körülmények közepette is.
Ha körülnézek, azt látom, hogy férfi és nő nap mint nap rengeteg fájdalmat okoz egymásnak, miközben mind boldog akar lenni. Vajon miért?
Kérdéséből kihallom, úgy véli, a férfi-nő viszony szükségképpen roppant konfliktusos, és ez mindkét felet rendkívüli módon kimeríti. De ha ez így van, akkor a felek veszekedést játszanak szerelmeskedés helyett, tehát rosszul pótolják az intimitás iránti igényüket. Ha egy nővel szemben magamban megérzem a harci kedvet, azonnal tűnődni kezdek, valójában miért izgat a hölgy? Vagy: miért provokál ő? Tudja-e, mi baja velem? Hát én? Be merem vallani magamnak, hogy miért sért már szavainak a hangsúlyával is?
Csakhogy bizonyos helyzetekben harcolni könnyebb, mint szexelni.
Az intimitás nem feltétlenül szex. Ha olyan szituációba kerülök, hogy egy nővel meg kellene harcolnom, csalódottan lelépek. Ötvenöt éves koromra tudom, ha van hiábavaló egy partnerkapcsolatban, akkor az a kiabálás, veszekedés. Nemrég fedezték fel az etológusok, hogy bizonyos erdei csimpánzok, a bonobók körében ismeretlen az agresszivitás, viszont ők minden feszült helyzetre szerelmeskedéssel, vagy legalábbis ölelkezéssel reagálnak. Ha gondozójuk az ételt hozza, már afeletti izgalmukban is egymásnak esnek. Egyébként a bonobók a legközelebbi rokonaink, génállományunk között egyetlen százaléknyi a különbség.
