Szerelem határok nélkül

Illés Judit és Papp Áron Gábor – Júlia Kubából, Rómeó Svájcból: Mint a tűz és a víz, úgy állunk egymással szemben, még a csillagjegyeinkben is ott van ez az ellentét!

Két gyökeresen eltérő kultúra, két ember a világ két végéből, akik tíz éve, véletlenül találkoztak Budapesten, egymásba szerettek – és azóta „csiszolódnak össze”.

– Egy közös barátunk buliján találkoztunk – meséli Judit. – Este fél hétkor elkezdtünk beszélgetni, és másnap délután kettőkor hagytuk abba először. A vendéglátóink közben elaludtak, felkeltek, megreggeliztek, ebédeltek – mi nem zavartattuk magunkat, egyszerűen leállt körülöttünk a világ. Az ismerőseink csak néztek, mit keresnek ezek együtt? Az egyik a szieszta és a szegénység, a másik a szigor és a gazdagság országából jött…

– Juditék már itthon laktak, én rendszeresen jártam Budapestre – folytatja Áron.
– Eleinte hatalmasakat veszekedtünk, és még mindig nehéz elfogadnom, hogy Judit a kubai napfényen, vidámságon kívül magába szívta az „ó, ráérünk arra még…” típusú gondolkodásmódot. Harminc perc ide vagy oda, nem számít nála, hiszen kint azt szokták meg, hogy ha nyolcra hívnak vendégeket, jó, ha, tizenkettőkor megérkeznek. Ez kikészíti az én svájci pontosságomat. Kubában nincs is órájuk az embereknek, Svájcban minden sarkon van egy. Ráadásul évekig a hírszakmában dolgoztam, tehát lételemem a precizitás, szemben a – különös módon – építészmérnök feleségemmel. Jellemünkből adódóan teljesen máshogy közelítünk meg egy problémát. Én nyílegyenesen vágtázva elindulok a cél felé, Judit kicsit toporog, hátrál, majd lecsap a megoldásra – és ott találkozunk. Végül mindig rájövünk, hogy létezik az a pont, ahol tökéletesen egyek vagyunk. Nincs szükségünk a külsőségekre: egyszer küldtem neki egy nagy csokor virágot, mire visszaírt, hogy egy kiló krumplinak ugyanúgy örült volna.

– Megvannak a csatáink, de úgy érzem, félkarú lennék Áron nélkül. Kell egy társ, akivel meg lehet repülni ezeket a magasságokat, és szívesen megélem vele a mélységeket is. A kedvéért elmentem Svájcba, ott éltünk majdnem nyolc évig. Egy túl korrekt, túl tökéletes világban – ez volt számomra a mélyvíz.

Szerencsére ott is megtaláltam a dél-amerikai barátnőimet. Nemrég hazajöttünk Magyarországra. Szeretnénk, ha itt nőnének fel a gyerekek – ez egy „kultúrközi” megoldás is egyben. Aztán később, ha nagyok lesznek, lehet, hogy kipróbáljuk Kubát – együtt a jég hátán is megélünk!