Pogány Judit, aki egy rigóval beszélget – II. rész

– A rendetlenség és a szerencsejáték. A mai napig emlékszem, mit éreztem akkor, mikor a hároméves fiammal egy cipőboltban álltunk, két kis tízcentis cipő fölött. Háromszázharminc forintba került volna, de nekem összesen volt háromszáz forintom! Abban az időben Robi képes volt egy futamra föltenni öt-hétezer forintot, a havi fizetésünk dupláját.

– Hogy tudta átvészelni a házasságuk az ilyen pillanatokat?

– Robi kitartása, ereje, ragaszkodása miatt maradtunk együtt.

– Volt olyan pillanat, amikor komolyan be akarta fejezni?

– Egyszer minden addiginál nagyobb adósságot csinált. Előtte megbeszéltük, hogy együtt megadjuk a tartozásokat, és aztán legyen vége. A következő évad elején jött egy véletlen telefon, és kiderült, hogy csak az adósság egyharmadát vallotta be.

– Mit csinált?

– Elküldtem. Befejeztük, vége – mondtam, pakolj össze, és menj el! Megkérdezte, hova? Mondtam, hogy az apunál – az ő papájánál – van egy szobád. Összeszedett két zacskó holmit, elbúcsúzott, elment. Ez történt éjjel egy körül, negyed négykor csöngött a kaputelefon, beleszólt Robi: Nem hoztam zoknit. Mit válaszolhattam volna?

– Ez volt az utolsó krízis?

– Annyi szerethető dolog van benne, hogy mindig ugyanaz lett a vége: muszáj megbocsátani. Együtt mégiscsak jobb. Ha a másik ember ennyire bájos, ragaszkodó, családszerető, ráadásul hihetetlenül tehetséges és még szereted is, akkor a végsőkig ragaszkodsz hozzá.

– Ezt nevezik szerelemnek. Pedig azt mondják, a szerelem elmúlik.

– Talán ilyen hosszú idő után már nem is a kapcsolat, a szerelem fizikai része az érdekes. Robinak minden hangulatában szüksége van arra, hogy fölhívjon, és részletesen elmondja, kivel miről beszélt, ő mit mondott, az illető arra mit válaszolt. Mindenben szüksége van a közlésre, a véleményre. Ezek egy nagyon biztos kapcsolat jelei.

– Én?

– Igen.

– Sajnos, én nagyon-nagyon szerelmes típusú ember vagyok! Egyszer ötéves koromban belázasodtam, hogy a szomszéd fiú ne hagyjon egyedül. Élt Kaposváron egy fiú, aki megszólalásig hasonlított Kozák Andrásra. Olyan szerelmes voltam belé, hogy amikor megtudtam, hol lakik, a házuk előtt bujkáltam, vajon nem tudok-e belesni a függönyrésen. De Robi ablaka alatt is elmásztam négykézláb, mikor tudtam, hogy van nála egy lány. Akkor még másnak udvarolt.

– Hogy kerültek össze?

– Segédszínészként dolgoztam a kaposvári színházban, bár nem voltam egy hosszú lábú nő, imádtam táncolni, sokszor szerepeltem a tánckarban, a kórusban, énekeltem, kis prózai szerepeket is kaptam. Az akkori barátnőm, Bessenyei Zsófi, megmutatta a fényképét – láttam, hogy egy kerek arcú, kedves fiú, éreztem, hogy más, mint a színészek többsége, és magamról is ezt gondoltam. Reménykedtem, hogy hátha lesz valami közös rezgés.

– És azonnal rezegtek?

– Amikor megérkezett a második produkció olvasópróbájára, én már ott topogtam a portán. Leplezetlenül örültem neki, és megpusziltam. Szerinte a nyakába ugrott egy vadidegen nő, és hanyatt esett. Ez nem igaz, de Robi mindenből sztorit csinál.

– És ezzel el is dőlt a sorsuk?

– Nem. Először másnak udvarolt, azt még ki kellett bírnom. Aztán annak vége lett, és én jöttem.

– A korábbi forgatókönyvírói nagyon szerettek, és mindig beleírtak egy karaktert számomra. A mostani filmjében nincs ilyen figura, és Robi lenne az utolsó, aki csak azért osztana rám szerepet, mert a felesége vagyok. Időm se lenne forgatni. Négy bemutatóm volt idén, a legutóbbi a József Attila Színházban Méhes László Primadonnák című bohózata. Itt életemben először egy darabban játszhatom Sztankay Istvánnal. Hatvanöt óta vagyok a pályán, és most először találkozunk a szakmában. Diáklány koromban olyan szerelmes voltam bele, mint egy ágyú. Az Egy hölgy a Maximból, avagy Osztrigás Miciben pedig Bodrogi Gyulával kerültem ugyanígy össze.

– Akkor most végre megkérdezem, amit az elején akartam…

– Igen, ez nagyon fontos nekem! Kilenc év után ismét társulati tag vagyok. Leszerződtem a Mácsai Pál vezette Madách Kamarához, amely nemsokára az Örkény Színház nevet veszi föl. Végre megint van gazdám. Nagyon hiányzott.

– Kedves Pogány Judit, sok boldogságot!

– Köszönöm.