Hálás vagyok a szüleimnek!

Interjúnk részlet Michael Parkinson és Sting televíziós beszélgetéséből.

– Miért éppen Széttört zene a könyv címe?

– Így jellemezte a nagymamám a zongorajátékomat. “Ó, fiam…! Nem kellene azt a széttört zenét játszanod.”– mondogatta. Nagyon csapongó, hangnem nélküli és kicsit dühös voltam akkoriban.

– Persze, hogy mérges volt, a helyzet miatt, amelyben gyerekként találta magát: fölfedezte, hogy édesanyjának viszonya van valakivel. Valójában mi történt?

– Nos, édesanyám, ez a csodálatos és hihetetlenül romantikus lény, reménytelenül szerelmes volt a moziba, és azt szerette volna, ha szeretik. Az édesapám számára nem ment könnyen, hogy megöleljen vagy megdicsérjen bárkit, nem mutatta ki könnyen az érzelmeit, bár imádta anyámat és imádott minket. Szóval anyámnak minden joga megvolt ahhoz, hogy ezt a meghittséget megtalálja valahol máshol, és megtette. De én lelepleztem őket, őt és a szeretőjét, és ez nyilvánvalóan nagy… óriási hatással volt az egész életemre.

– Ez alakította önt?

– Ahhoz, hogy művész legyél, vagy alkotó, hogy végül kiizzadd magadból a gyöngyszemet, kell lennie valami rossznak, egy kis piszoknak belül… És akkor magad köré építesz valamit, amely a továbbiakban az életed lesz, ahogy velem is történt. Nagyon hálás vagyok szüleimnek azért, amit tettek.

– Az édesapja megdicsérte egyáltalán valaha?

– Nos, a halálos ágyán igen. Néhány napja volt már csak hátra, és én észrevettem, hogy neki is olyan keze van, mint nekem. Azt mondtam neki: “Apu, nekünk egyforma kezünk van”. “Igen fiam, csak te jobban használod őket, mint én”– válaszolta. És, és ekkor… összetörtem, mert ez volt az első alkalom, hogy megdicsért. Micsoda időzítés…

– Elmesélné nekem azt a titokzatos történetet a könyvéből, a meggyilkolt lányról?

– Van egy gyönyörű házunk vidéken. Kétszáz hold föld Wiltshire-ben, a Stonehenge közelében. És van ott egy körülbelül húszholdnyi rész a folyónál, amely nagyon nyomasztó volt… Csak azt érezted, hogy nem igazán akarsz ott lenni. Egyik nap Trudyval, a feleségemmel sétáltunk, és azt mondta: “Tudod, mit? Ássunk itt egy tavat! Az világosságot hozna erre a nyomasztó mezőre.” A költség és a nagy felfordulás miatt kissé haboztam. Ám a feleségem ragaszkodott hozzá, és mivel én okos vagyok, mindig pontosan azt teszem, amit mond nekem.

Be kellett szerezni egy engedélyt, merthogy közel van a Stonehenge, és sok régészeti lelet található a környéken. Amikor megkaptuk az engedélyt, éjjel volt egy álmom: Trudy és én egy holttestet húzunk ki a tóból. Ettől a képtől felébredtem. Aztán megfeledkeztem az egészről, és elmentem turnézni az Egyesült Államokba. Los Angelesben a titkárnőm kora reggel felhívott azzal, hogy abba kellett hagyni a tó ásását, mert “találtak egy holttestet”. “Kit?” – kérdeztem… “Egy nőt, akit rituálisan meggyilkoltak.” Azonnal azt gondoltam, hogy én lehetek a legközelebbi gyanúsított, ám szerencsére megkérdeztem, mikor történt a gyilkosság. Mire azt felelte, hogy “Krisztus után körülbelül 400-ban”.

Az a szegény lány tizenkilenc éves lehetett, megvolt az összes foga, a holtteste tökéletesen megmaradt. Arccal a föld felé, kezét hátrakötve, valószínűleg élve temették el. Alaposan megvizsgálták, megpróbálták a korát megállapítani, és végül azt mondták: “Nos, ő magukhoz tartozik, mit akarnak vele csinálni?” Rendeztünk neki egy temetési szertartást. Hagytunk egy szigetet a tó közepén, meghívtuk az összes szomszédunkat, elmondtunk néhány imát, és fehér virágokat… nem is, sárga virágokat raktunk a mellére, és ezerhatszáz éve először, arccal az égre tekintve helyeztük örök nyugalomra. Olyan volt, mintha egy hozzátartozónkat temettünk volna el. Egyik szülőm temetésén sem voltam ott, így ennek igazi jelentőséget tulajdonítottam, és nagyon meghatott. A mai napig meglátogatom, még mindig ott nyugszik egy domb alatt, remélem, boldog.