Aktuális

Katona voltam Irakban – II. rész

“A családra gondoltam”

– Nyolc hónapot töltöttem el a táborban. Az elején szó szerint túrtuk a földet. Mindenkit el kellett helyezni. Aztán megkezdtük a szállításokat. Eleinte a meleget tudtuk a legnehezebben elviselni. Jó egy hónapig nem volt normális étel: az amerikaiak kajáját ettük, na meg azt, amit a lengyelek főzőcskéztek. Megeszem én mindent, de sok srácnak már épp elege volt a hamburgerből meg a hot dogból. Napi háromszor étkeztünk, és rengeteg vizet ittunk. A konyhán jégautomatát is üzembe helyeztünk. Az amerikaiak egyik első dolga az volt, hogy Bagdadban felhúzzanak egy jéggyárat.






– Milyen a hangulat a táborban?

– Szarajevóban volt kantin – igaz, este hat után. Itt nincs. A táborból sincs kimászkálás. Ha szállítási feladat van, akkor kigördül a menetoszlop, amelyet géppuskások kísérnek. Kettő kell minimum, ha az egyiket kilőnék… De látták a Rambo-filmeket, nem?

– A helyszínen volt, amikor február 18-án a legnagyobb robbantásos támadást intézték a tábor ellen?

– Akkor éppen felderítőúton jártam Kuvaitban. Amikor jöttem vissza, Naszírija környékén szóltak, hogy be ne tegyem a lábam a tábor környékére, hanem húzódjak inkább amerikai területre. Amikor végre beértem a táborba, addigra már nagyjából rendet raktak. Nem volt vészes, de csárdást azért senki nem járt.

– Mennyire viselte meg a katonákat az eset?

– Van, akit jobban, van, akit kevésbé. Amikor a misszió kezdetén megérkeznek a táborba, határtalan a lendületük. Ezt próbáljuk meg tartani bennük. De meleg van, lőnek, egyre fáradtabbak, nincs ott a család… Fél év után már nem tudsz elég jót főzni. Ahány misszióban jártam, mindig így volt. Előbb-utóbb kifullad a lendület. Ezért kell a váltás.

– Hogy vezetik le a feszültséget az ottaniak?

– Konditeremben. Ha van rá idő.

– Mit gondol a legutóbbi hetek vezető híreiről: az iraki hadifoglyok kínzásáról?

– Az irakiakat sem kell félteni. Ők sem bántak kesztyűs kézzel a foglyaikkal. Egyébként sok amerikai katonával voltam hivatalos és baráti kapcsolatban, és egyikükről sem tudnám elképzelni, hogy képes lenne ilyesmire.

– Milyen okok miatt vetkőzhet ki emberi mivoltából egy katona?

– A háború nemcsak fizikailag, de pszichésen is megterhelő. Lehet, hogy látták elesni a bajtársaikat, lehet, hogy a toborzáskor nem derült fény a labilitásukra… Az is baj lehet, ha túl fáradtak a katonák. Ilyenkor ki kell vonni őket a hadszíntérről, és tréningezés következik: megvannak a hatásos módszerek arra, hogy elejét vegyük a fásultságnak. Személy szerint, parancsnokként abszolút kezességet vállalnék az embereimért – nálunk ilyesmire nem kerülhetne sor.

– Sokat gondolt a családra?

– Persze. Egy hosszabb konvojúton sem mindig a feladatra koncentrál az ember, elkalandoznak a gondolatai. Olyankor rendszerint otthon járnak.

“Belőlem csak egy van”

– Nehezen éltem meg, amikor jöttek a hírek – mondja Nadine, és egy kicsit fátyolos lesz a hangja. – A mai napig izgulok azokért, akik kint vannak, pedig jó részüket már nem is ismerem. Amíg Imre Irakban szolgált, kísérleteztem: direkt nem kapcsoltam be a híradót, hogy ne is tudjam, mi történt. De az még rosszabb volt. Az viszont jó, hogy amikor kiépült a műholdas hálózat, elég sokat beszélhettünk telefonon. Meg ott volt az e-mail. Mindennap írtam, válasz ritkábban érkezett, mert sokat dolgoztak.

– Amikor megtámadták a magyar tábort, tudtak beszélni?

– Akkor éppen nem. A nagy támadás híre még úgy is megviselt, hogy tudtam, Imre Kuvaitban van.

– Büszke vagy apura? – fordulok Katához.

– Igen – válaszol lakonikus tömörséggel a színésznőnek készülő nyolcadikos.

– Féltetted?

– Valamennyire igen, de tudtam, hogy úgysem lesz semmi baja.

– A suliban mit szóltak, hogy a papád Irakban szolgál?

– Előfordult, hogy az igazgató is bejött órára, megkérdezni, mi van apával. Tök rendesek voltak velem.

– Milyen volt, amikor elindult Irakba?

– Az volt a legrosszabb. Előző este elmentünk pizzázni. Feszült volt a hangulat. Sírtam is.

– Anyu is?

– Az nem kifejezés. Később is, elég volt, ha meghallotta a tévében, hogy “Irak”.

– Megkönnyebbült, amikor Imre hazatért? – kérdezem Nadine-tól.

– Az már jó volt – sóhajt fel. – Igaz, hogy egy hétig jöttek: a bizonytalan indulást és érkezést lehetett a legnehezebben kivárni. Nagyon megkönnyebbültem, amikor a tévében láttam, hogy leszálltak Ferihegyen. Indult egy busz a fogadásukra, azzal mentünk mi is, hozzátartozók.

– Változott Imre valamennyit?

– Nem. Csak sokat őszült.

– Itthon aztán “kiengedtünk” – mondja az őrnagy. – Amikor megérkeztünk, ittunk egy nagyfröccsöt – kint nem lehetett.

– Volt kint kabalája?

– A barátaim adtak egy szerencsepatkót, a családommal készítettünk egy közös fotót, a feleségemtől pedig szerencseköveket kaptam, meg egy táblát. Az volt ráírva: “Nagyon kell vigyázzak magamra, mert belőlem csak egy van.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top