Aktuális

Múzsából anya lettem

Bozsik Yvette-nek sikerült megoldania a gyermeket szült nõk legkínzóbb dilemmáját: kiküszöbölte a választás kényszerét a gyereknevelés és a karrier között.





Miközben társulatával próbál, az öltözőben Bözse vigyáz az egyéves Milánra. Nincs főnöke, aki azt mondhatná, hogy válassza el a munkát a magánélettől – ő maga a főnök. Mindenesetre van egy tippünk, mi lesz a kicsiből, ha megnő.

– Te is így nőttél föl, ugye?


– Igen. A szüleim a Szolnoki Szigligeti Színházban voltak segédszínészek. “Rendes” polgári foglalkozásuk is volt: anyukámé adminisztrátor, apukámé üzemmérnök, este pedig a színházban táncoltak, én is sokszor ott voltam velük. Keresztapám, Mosonyi Albert volt a színház koreográfusa. Anyukám terhesen is föllépett még, akárcsak én, Milánnal a hasamban.

– Mit gondolsz, mitől függ, hogy a gyerek azonosul-e a szülői mintával?

– Sok mindentől. Én például szegény családból származom, vidéki kislány voltam, nem állt mögöttem protektor, tehát több oldalról is inkább csak hátrányokat hoztam. Anyukámtól a lázadó természetemet örököltem. Irodalmi színpados társulatával sokat utazott, fesztiválokra járt. Gyakran voltak házibulik nálunk, nagy társasági életet éltek a szüleim.

– Nem sokat foglalkoztak veled?

– Ez így nem igaz. Gyakran voltam a nagyszüleimnél, de ezt jónak érzem, mert nagyon sokat kaptam tőlük. Tápiószelén laktak, ahol még elevenen éltek a hagyományok. Nagypapám például gyakran hegedült – a Lakodalom című koreográfiámban neki állítottam emléket. Ez a kettősség – a városi pörgés és a falusi hagyománytisztelet, a klasszikus és a modern – mindig feszíti a munkáimat, és az életemben is folyton jelen volt. Minél idősebb vagyok, annál kevésbé tagadok meg dolgokat. Ahogy érettebb az ember, rájön, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem a legtöbb dolog a kettő között van. A klasszikus balett tanított fegyelemre és alázatra.






– Korábban azt nyilatkoztad, hogy föl kellett ismerned a korlátaidat, és olyan stílust kellett találnod, amelyikben ki tudtál tűnni. Milyen korlátokra gondolsz? Nem tudtad elég magasra emelni a lábad?

– De, tudtam. Inkább alkati adottságokra céloztam: nem elég nagy a lábfejem, és nem elég hosszú az Akhillesz-inam. Ennek ellenére megvoltak az erős technikai alapjaim. De hamar fölmértem, hogy klasszikus balett-táncosként nem tudok kitűnni a többiek közül, csak iszonyatos küzdelem árán. Irdatlan nagy „technikás” tehetségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szólótáncos legyen az Operában. A többi viszont engem már nem érdekelt, második már nem akartam lenni a sorban. De nem ez volt a legfontosabb. A színház vonzott, meg a képzőművészet, és az a kényszer hajtott, hogy kifejezzem azt, ami foglalkoztat, amitől szenvedek. Úgy éreztem, megfulladok, ha mindennap Csipkerózsikát kell táncolnom. Ettől aztán időnként eléggé zavaros volt az életem: egyik nap “tütüben” balettoztam az Operettszínházban, másnap meg üvegdobozba zárva táncoltam egy performance-ben.





– Úgy hírlik, a próbák alatt előfordult, hogy órákon át be voltál zárva az üvegdobozba, és nem tudtál kijönni.


– Volt ilyen. Gyuri, akivel akkor dolgoztam, elment otthonról.

– És véletlenül benn felejtett téged?

– Dehogyis. Direkt ment el. Olyan performance-okat találtunk ki, amelyekhez nekem nagyon sokat kellett szenvednem, hogy jól át tudjam adni.

– Az előadáson. De a próbákon is?

– Ez nagyon ellentmondásos szakmai és emberi kapcsolatot jelentett.


Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top