 |
| Vida Nóra nem hiszi, hogy szülei válása befolyásolná a párkapcsolatait |
Azt hiszem, akkor kezdődtek a problémák, amikor hazajöttünk, de mi az öcsémmel ebből csak annyit láttunk, hogy apám egyik pillanatról a másikra külön szobában aludt, de két keményebb szóváltás kivételével soha nem veszekedtek előttünk. Aztán a papám elköltözött a nagyapámhoz. Tizenhárom éves voltam, amikor a mamám azt mondta, elválnak. Úgy tíz percig nagyon rossz volt, aztán rájöttem, hogy igazából semmi sem változik. Akkor már két éve külön éltek, várható volt, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik. Hétvégenként találkoztunk, amíg a papám el nem ment külföldre öt évre. Őszintén mondom, és érzem: annak, hogy a szüleim a válás mellett döntöttek, a mai napig semmilyen negatív hatása nincsen rám. Jó, hogy nem kellett örökös viták közepette felnőnünk, viszont azt a szeretetet és gondoskodást, amelyre szükségünk volt, megkaptuk a válás után is. Annyi történt, hogy már nem volt meg a korábbi harmónia a szüleim között, akkor meg minek erőltetni a dolgot? Igaz, mostanában mintha érződne a tizennyolc éves öcsémen, hogy hiányzik neki egy példakép, hogy jó lenne, ha többet találkozhatna az édesapjával. Ezzel együtt nem hiszem, hogy a válásuk befolyásolná a későbbi párkapcsolatomat. Mindig úgy gondoltam, akkor megyek férjhez, ha azt érzem, megtaláltam, akivel le szeretném élni az életem, és eléggé ismerem őt ahhoz, hogy ebben biztos legyek. Véletlenül sem úgy állok a házassághoz, hogy ha nem megy, legfeljebb elválunk, bár szerintem azt sem kell erőltetni, ami nem működik. Az a lényeg, hogy a szeretet, amelyet a gyerekek a szüleiktől kapnak, soha ne változzon.
