Ülök a napon, délelőtt van, kávét iszogatok, újságot olvasok, és nem vagyok ideges. Pedig lehetnék, mert már egy órája beszélgetnem kellene, és Novák Peti már harmadszor nyugtat meg, hogy előbb-utóbb ő is ideér. Aztán rám dudál, épp ott autózik el előttem, kedvesen odaint, majd nemsokára tényleg megérkezik. Bocs – mondja, – általában biciklizem, de valamiért kocsival kellett jönnöm, és a dugó. Akkor kezdjük? Jó – mondom, – kezdjük. Közben minden második járókelő ráköszön, nekik is azt mondja, mindjárt jön. Nála valahogy az idő másról szól, mint a többieknél. Mondjuk, ebben egy kicsit hasonlítunk. Ettől még jobban megnyugszom, pedig, mint mondtam, kicsit sem voltam ideges. Ő is kér egy kávét, aztán megegyezünk egy-egy pohár sörben is, és tényleg elkezdjük.
Miért hagytad abba a reggeli műsorvezetést?
Nem szeretem, ha nem hagynak dolgozni. Megértek én mindenféle kereskedelmi szempontot, azt is, hogy az emberek valahol adott esetben egy másik országban nagyon sok pénzt kockáztatnak azért, hogy legyen egy tévéjük, amelyik profitot termel nekik. Ennek a műfajnak nyilván megvannak a sajátos törvényszerűségei, de szerintem ezzel együtt sem szabad gúzsba kötni az embereket. Az ilyesmi a műsornak sem tesz jót. Ha már nem érzem azt a jó kis bizsergést hajnalban, mikor a stúdióba megyek mert tényleg nagyon jó érzés reggelente pár millió embernek azt mondani, hogy helló, szia, szevasz -, szóval, ha ez nincs, akkor nem kell tovább bohóckodni.
Akkor se, ha rendesen megfizetik?
Az ember nem pénzért dolgozik. A lista végén nyilván ott van az is, hogy mennyit kapsz a munkádért, hiszen fogyasztói társadalomban élünk, de csak pénzért nem lehet csinálni semmit. Illetve lehet a gazembereknek , de harmincnégy év alatt kiderült volna rólam, ha én is az lennék.
Te miért tévézel?
Két dolog miatt szoktam: ha az aktuális munka valamilyen ügy, vagy ha a magam ura lehetek. Ebből most az ügy van meg a TV Szigetben dolgozom, az MTV 2-es csatornáján. A magam ura még nem vagyok.
Akkor vagy a magad ura, ha saját pénzeden végzel valamit?
Pénzem nincs, én ötleteket szoktam adni. Nekem elég, ha bizonyos ésszerű határokon belül azt csinálok, amit jónak látok. Ez lenne a magam ura.
Mennyire fontos neked, hogy lássanak?
Az elmúlt öt-hat évben Magyarországon a televízió tűnt az egyetlen olyan orgánumnak, ahol az egyéni ambíciók, jó-rossz törekvések, olcsóbb vagy magvasabb gondolatok a leglátványosabban érvényre juthattak. Nálam ez soha nem volt cél. Zenével kezdtem, színházzal folytattam, aztán mind a kettőt, majd valakinek eszébe jutott, hogy tévézhetnék is.
Erre azt mondtad, hogy miért ne?
Akkor is úgy véltem, meg most is azt gondolom, hogy a huszadik század legnagyobb találmánya ez a doboz. Csak meg kellene tanulni végre valami felé terelgetni, ahelyett, hogy szabad utat engedünk mindenféle elmebajnak. Bízom benne, hogy ez majd másképp lesz, de abba sem szakadok bele, ha nem.
Mi van a zenével?
Jól van. Csinálunk lemezeket, turnézunk, a közönséget érdekli, amit művelünk, most úgy néz ki, hogy mások lemezén is lehet majd tenni-venni egy kicsit. Ez ilyen szerelmes ügy, nem kavarható bele semmibe. Tánccal kezdtem, hiszen a szüleim táncosok voltak, az meg zene nélkül nem az igazi, tehát mindig jelen volt, és jelen is lesz. Függetlenül attól, hogy látványos, lufidurrogtatós sikerek kísérik, vagy csendesebb, búvópatak módjára csörgedezik tovább. A rocksztársággal egyebeket már megtapasztaltam, és elég is volt.
(Ami a rock and rollt illeti, arról nekem is eszembe jut pár dolog. Rémlik pár homályos este különféle koncertek előtt és után, valamint közben, meg a Tilos az Á, a Véndiák, meg, hogy itt-ott jött-ment a kölyökképű Novák Peti, csak egy picit elmosódottan. Lehet, hogy az említett helyeken és alkalmakon egy kicsit mindenkinek vibráltak a kontúrjai. Vagy csak én emlékszem így? Pedig én még rocksztár sem voltam.)
Tényleg, mi jár a rocksztársággal?
Címlapokon szerepel az ember, lépten-nyomon autogramot kérnek tőle, megkeresnek, és azt akarják, hogy oldd meg az életüket, összekevered a káoszt a szabadsággal, és így tovább. Ebből bőven kijutott nekem az elmúlt tíz évben, ezért öt-hat évvel ezelőtt leálltam. Láttam, kipróbáltam, teljesült a gyerekkori tervem, hogy megéljem, amit mondjuk a Rolling Stones. Kicsiben ki is próbáltuk. Örülök, hogy nem nagyban, mert akkor már nem élnék. Zenélünk, de nem jár vele görcs, sem háború, még egzisztenciális kérdésnek se nevezném, hiszen van három szakmám, amelyekből megélek: dolgozom a televízióban, színházban is játszom, és koreográfus vagyok. Ez bőven elég arra, hogy felszínen maradjak, néha úgy érzem, hogy még sok is. Túl sok a jóból, vagy nem tudom miből. De attól már messze eltávolodtam, hogy ezt az egészet bármiféle versenynek lássam. Jól elvagyok a saját világomban, a barátaimmal. Tíz éve még csatába indultam sok mindenért, most az ilyesmi már nem nagyon indít be.
Már nem bulizol, nem töröd össze magad?
