Alcím: Diákokkal Auschwitzban
Hatvan éve már végét járta a második világháború, és az sem volt kétséges, hogy a visszavonuló német hadsereg előbb-utóbb leteszi a fegyvert. Magyarországról mégis ekkor indultak a halálvonatok Auschwitzba, és az elhurcoltak zöme több mint négyszázezer ember soha nem tért vissza. Erről emlékeztek meg az egykori, hírhedt haláltáborban, amely ma a világ legszomorúbb múzeuma.
Ülünk a buszban, gyönyörködünk az elsuhanó, békés tájban, néha megállunk: inni egy kávét, rágyújtani. Ha nem is beszélünk róla, tudjuk, mire gondol a másik: Rájuk. Akik lezárt marhavagonokban, étlen-szomjan tették meg a hosszú utat szülőhelyüktől, kegyetlen sorsuk komor végállomásáig. Útközben nem a tájat nézték, otthoni emlékeikből táplálták fogytán lévő erejüket. A hazájukra gondoltak, amely bármilyen fájdalmas is kimondani elárulta őket. Mit tudnak erről a fiatalok, érdekli őket egyáltalán, hogy valójában mi történt hatvan éve? Jólesett hallani, hogy a Nemzeti Emlékezet Program felhívására közel ötszáz diák és száznál több tanár nyújtott be pályázatot, és a legjobbnak ítélt művek szerzői részt vehettek az Oktatási Minisztérium auschwitzi emléktornáján.
*
“A gettóból egy hajnalon a csendőrök kihajtottak minket az állomásra, ahol lezárható, ledrótozható, nagy vasajtós marhavagonokba tereltek minket. A vagonokat lezárták, és elindultunk Orosházán át Békéscsabára, ahonnét néhány napon belül a Tótkomlósról érkezettek egy részét útnak indították. Utólag derült ki, hogy Auschwitzban elgázosították őket.
*
Balogh István, A tótkomlósi zsidók története című könyvével jutott be az emléktúrára kiválasztott huszonöt diák közé. Ebből a kötetből választottam ki a fenti részletet, a holokausztot kislányként megélő Metuka Tzur visszaemlékezéséből. Amikor a krakkói szállodában találkoztunk a diákokkal, még a társalgást vezető Vágó István is meglepődött azon, hogy egy középiskolás fiú könyvet írt, és éppen szülővárosa zsidóságáról. Pista, aki mellesleg lapunk lelkes olvasója is, erre azt válaszolta:
A fiatalok már nem is sejtik, hogy a régi, nagy épületek, amelyekben ma gyógyszertár, orvosi rendelő, iskola és sok más intézmény működik, egykoron zsidó családok otthonai voltak. Ők voltak azok, akik az 1800-as években létrehozták az első kereskedést, akik építették, támogatták Tótkomlóst, és akiket innét hurcoltak el. Ennek nem szabad megtörténni soha többé!
Horváth Gergő egyik nagyapja megjárta a Don-kanyart, a másik amerikai fogságba esett, és így láthatta dachaui táborba. Erről sokat mesélt unokájának, aki a saját szemével is szerette volna látni, milyen is az a hely, amelytől a hadifoglyok is elborzadtak. Kriszta gyakorlótanárnő egy dombóvári iskolában, és úgy érezte az utazás után, hogy neki jobban hisznek majd a növendékei, hiszen a személyes élmény sokkal meggyőzőbb a száraz tananyagnál. Mátraházi Ferenc, a tatabányai Kossuth Lajos Közgazdasági és Humán Középiskola tanára jubilált: századik alkalommal kísért diákokat Auschwitzba. Egy budapesti lány a nagyanyja történetét írta meg: a nagyinak ismerősök szereztek az utolsó pillanatban menlevelet, így megmenekült a deportálástól. “Ennek köszönhetem, hogy megszülettem mondja az unoka, aki már önként, félelem nélkül léphetett be a birkenaui tábor Halál kapuján.
*
“A kimondhatatlan nevű lengyel Oswiecimet 1939-ben csatolták a III. Birodalomhoz, ekkor lett Auschwitz, a krakkói vajdaság egykori hercegi székhelyéből. A régi kaszárnyából pedig koncentrációs tábor. Már 1941-ben hozzákezdtek a második tábor építéséhez is, Brzezinkában, ez Birkenau. Így jött létre Európa legnagyobb megsemmisítő kombinátja, ahol másfélmillió zsidót öltek meg, és minden harmadik magyar volt.
