Egy európai asszony – Londonban

Az utóbbi időben csak a televízióban láttam a Magyar Kulturális Központ igazgatóját, Bogyay Katit. No, nem riporterként, mint régen, mostanában őt faggatják a kollégái. Mindig lelkesen magyarázza, hogy miért sikeres a Magyar Magic, a zenénket, táncainkat, művészeinket bemutató rendezvénysorozat, közben hihetetlen energia árad a szavaiból, gesztusaiból.

„Úristen, milyen energikus”, gondolom most is, amikor férfiasan kezet fog velem, és gyorsan elhadarja, hogy öt percet várjak, mert egy fontos e-mailre kell válaszolnia.


Születési hiba

Megcsodálom az iroda sarkában álló zongorát meg a hatalmas barokk tükröt, Kati kávét hozat, e-mailezik, közben a fiát is hívja:

– Feltétlenül kéredzkedj el a kollégiumból! Este hétkor lesz a világhírű magyar pszichiáter, Ferenczi Sándor emlékkiállítása a Freud Múzeumban! Rengetegen lesznek, találkozhatsz a kedvenc színésznőddel is!

– Mondd, mindig így „pörögsz”? – tör ki belőlem a csöppet sem megtervezett kérdés.

A válasz jóízű nevetés:

– Azért választottam fiatal munkatársakat, hogy bírják a tempómat – magyarázza. – Csak úgy tudok dolgozni, ha szeretem a munkámat, ám ha szeretem a munkámat, akkor a napi tizenhat óra sem sok. Születési hiba…

– Évek óta itt éltek. Mennyire lettél londoni?

Kati szeme nagyra kerekedik:

– Te nem a Magyar Magic-ről akarsz faggatni? Amolyan nőcis interjút csinálunk? – kérdezi nevetve.

– Nőcis interjú nem jelenik meg nálunk, mi nőkről írunk – szögezem le jókedvre hangoltan. – A Magyar Magic sikeréről már ezren írtak, engem most az érdekel, hogyan él itt egy magyar család. Nincs honvágyad?






Három lépés távolság

Szép lassan kerekedik ki előttem egy tehetséges, önálló lány életútja, akinek iskolásként sem volt honvágya. Móron nőtt fel – édesapja orvos volt –, és a szülei már kiskorában törekedtek arra, hogy beszéljen nyelveket: nyolcévesen egyedül utazott külföldre. Feltették a vonatra, ott várta valaki… Járt Németországban, Ausztriában, a német volt az első idegen nyelve. És ő nem kiabált, hogy haza akarok menni, inkább lubickolt az új környezetben.

– Mi 1993-ban csak egy évre jöttünk Londonba – meséli mosolyogva –, és még itt vagyunk. E kozmopolita világváros vonzza azt a típust, amelyik az élet sűrűjében érzi jól magát. Én ilyen vagyok. Ha sétálsz az utcán, ha elmész színházba, vagy beiratkozol egy iskolába, úgy érzed, Londonban együtt él a világ. Itt az ázsiai, amerikai kultúra éppúgy jelen van, mint az európai. Először tizenhét évesen voltam itt, nemzetközi iskolába jártam, életre szóló barátságokat kötöttem. Megismertem a svéd, a belga, az olasz barátnőmet… Ez a kamaszkori élmény – 1973-ban – olyan volt, mintha kitárták volna az ablakot! Beleszerettem Angliába. Végtelenül tetszett, hogy semmin sem csodálkoznak, és nem keverik össze a szakmai kapcsolataikat a barátsággal! Itt szépen tudják az emberek kezelni: ez a munkatársam – vele nem kell esténként összejárnom –, az pedig a barátom. Nagyon rokonszenves számomra a három lépés távolság, ami e kultúrára jellemző, és ma is tiszteletet ébreszt bennem a hallatlanul precíz, profi munka, ami szintén jellemző az angolokra. A szerelem tovább nőtt, amikor 1990-ben elnyertem egy ösztöndíjat – én voltam az első magyar tévés, aki Londonban tanulhatott a rendszerváltozás után –, majd kiteljesedett 1993-ban, amikor a brit kormány ösztöndíjával kommunikációból és nemzetközi kapcsolatokból diplomáztam itt.