Aktuális

Bohémek, komédiások!

A napokban a körúton összefutottunk Cserhalmi Gyurival. Mindenfélérõl zagyváltunk összevissza, ám egyszercsak szóba került egy klasszikus színházi történet Major Tamással.







Major Tamás és Gobbi Hilda
Miután kicsit elharapódzott a szeszkedvelés az ötvenes évek Nemzetijében, Major Tamás, az akkori teljhatalmú igazgató, megtiltott bármi alkoholfogyasztást a színház területén. Másnap este viszont Gobbi Hilda odaadott egy bögrét az öltöztetőjének, és kérte, hogy ugorjon át vele a Nemzeti Szálló söntésébe, és hozza tele rummal. Az öltöztetőnő lamentált, ám Gobbi keményen rászólt, ne hezitáljon, hozza az italt. Szegény átment, telivette a bögrét, hozta is vissza, ám ahogy keresztüljött a társalgón, összefutott Majorral. Az rögtön rászólt:

– Mi ez?!
– Tea. Tetszik tudni, Gobbi művésznő kérte… – rebegte az öltöztetőnő.
– Akkor mutassa! – szól Major, és elvette a bögrét.

Beleszagolt. Mindenki, aki ott volt, reszketve figyelt, hogy mi lesz ebből. Major viszont fogta magát, és egy hörpintéssel felhajtotta az egészet.

– Tényleg tea! – dörmögte száját törölve, és mindenkit visszaküldött az öltözőjébe.





Elmeséltem egy másik történetet Gobbi Hildával kapcsolatban. Róla tudni kell, hogy minden idők legnagyobb Aase anyója volt a Peer Gyntben, a szerep ideális megtestesítője és klasszikusa. Közel ezerszer játszotta már, és frenetikus sikert aratott vele, amikor egyetlenegyszer előadás közben úgy érezte, hogy sikerült telibe találnia, tökéletesen megvalósítania, olyan szárnyaló előadást nyújtania, mint még soha. Eufórikus boldogságban jött le a színpadról, amikor odament hozzá egy pályatárs. Átölelte, és a fülébe búgta: nem baj, Hilda, ne keseredj el, meglátod, holnap majd megint jobban megy!





E beszélgetés továbbélt bennem. Azért is, mert egyre többször fordul elő, hogy közeli baráttal találkozva ilyesfajta anekdotákat mondunk egymásnak. Nem bölcsességeket, ideológiákat, magvas gondolatokat, hanem hús-vér történeteket, amelyek talán megtörténtek, talán megtörténhettek, talán megtörténhettek volna – de ettől függetlenül igazak. Szomorúságukban, vidámságukban szépek, igazak, őriznek, sűrítenek, megfogalmaznak, visszaadnak valamit korokról, művészekről, színészekről, emberekről. Nagyságról, sebezhetőségről, zsenialitásról, esendőségről, színházról, életről. Történetek, amelyeket itt-ott elcsíptem interjúk közben, társalgókban várva, baráti beszélgetéseken, végigpiált éjszakákon, nagy mesélők előadásait lesve. Amelyek fontossá váltak, beépültek életembe, amelyek eszembe jutnak, amikor olykor nagyon fontos, hogy eszembe jusson valami ilyesféle…

•







Sinkovits Imre
A Zrínyi kirohanását játszotta a Nemzeti Sinkovits Imre főszereplésével, és az egyik előadáson jutalomból az egyik vidéki zászlóalj is megjelent a nézőtéren. A dráma utolsó jelenetében az ostromlott, körülvett, szétlőtt vár udvarán Sinkovits lángoló lelkesedéssel mondta a kitörés előtti monológot, harcról, hősiességről, túlerőről, helytállásról, amikor a nézőtéren az egyik tiszt felpattant:

– Ne rezeljen be, Zrínyi úr! Ha nagy gáz van, csak szóljon: itt a nézőtéren a hetedik nagykanizsai lövészszázad!

1956 után büntetésből el kellett jönnie a Nemzeti Színháztól Sinkovits Imrének, és évekig csak a József Atilla Színházban léphetett fel. Egyszer egy próbáról hazafelé menet a Nyugati előtt, a 6-os villamoson összefutott Makláry Zoltánnal.

– Szervusz – köszönt Makláry.
– Szervusz – biccentett Sinkovits.
– Jössz vissza a Nemzetibe?
– Nem.
– Hívtak?
– Nem.
– Akkor igazad van…

A villamos elért a Margit hídhoz. Sinkovits leszállt, Makláry ment tovább Budára.

– Szervusz.
– Szervusz.

•







Makláry Zoltán
Makláry Zoltán egyébként az utolsó előadásán, a függöny lehullta után be se ment az öltözőbe, hanem már a folyosón dobálta, rángatta, szaggatta le magáról a jelmezt, és többé be sem tette a lábát a színházba. Visszavonult a Balaton északi partján lévő, vastag kőfallal körülvett házába, és falubélieken kívül alig érintkezett emberekkel. Egyszer egy régi kollegája érkezett haza Amerikából, akivel már évtizedek óta nem látták egymást. – Hol van Zoli? – kérdezte még a reptéren, és amikor elmondták, hogy a befészkelte magát Balaton-felvidékre, rögtön autót bérelt, és a megadott címre hajtott. Meglátta a fél méter vastag tölgykaput, és dörömbölni kezdett. Félóra múltán előjött Makláry, lassan kinyitotta a kaput, mintegy húszcentis résnyire, és kinézett.

– Zolikám! Drága Zolikám! – lelkendezett a régi barát. – Képzeld, több ezer kilométert tettem meg, utaztam ide hozzád, hogy végre egy emberi arcot lássak!

– Itt nincs! – mondta szűkszavúan Makláry, és visszazárta a kaput.

•







Tőkés Anna
A Nemzeti egyik Bánk bán-előadásán a drámai csúcs felé közeledve vette észre a Gertrudist alakító Tőkés Anna, hogy nincs nála a tőr, amellyel a szerep szerint Bánkra kellett volna támadnia. Kétségbeesetten jelezte partnerének, Ungvári Lászlónak, hogy csináljon valamit, mert oda a nagyjelenet, oda a mondanivaló. Ungvári szemével intett, hogy nyugi, megoldom, nem lesz itt baj! És amikor elérkezett a katarzis pillanata, Ungvári egy gyors mozdulattal Tőkés mögé ugrott, és jól fenéken billentette.

– Mérgezve vala az csizma! – mondta. Tőkés vette a lapot. A fenekéhez kapott, és nagy kínszenvedések közepette kimúlt a színpadon.


Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top