 |
Hogy immár nem a sakkfenomén, a bajnoknő, hanem az ifjú asszony, a várandós anyuka fogad? Csuda tudja.
– Kérsz valamit? – kérdi, és már sorolja is, hogy van itthon kávé, tea, ásványvíz, üdítő… – Egy kávét kérnék… – mondom. – De csak instant kávém van… – Gondoltam… – Honnan? – Nemigen tudom elképzelni rólad, hogy kávéfőzéssel bíbelődjél… – Ez így van, de azért már sokat fejlődtem: képzeld, tegnap paprikás krumplit főztem! – És milyen volt? – Meg lehetett enni. Azt persze nem mondom, hogy világbajnok lett… – És az olyan fontos? – A paprikás krumplinak nem… – És neked? – Ki tudja.
Átmegyünk a konyhába. Leültet az asztalhoz, míg ő a tűzhelynél a neszkávét kotyvasztja. – Most látom, hogy csak kapucsínó van itthon… – néz rám kérdőn. – Az még jobb is! – felelem. – De ezt most csak udvariasságból mondod! – Persze…
Fejét megcsóválva elmosolyodik. Leteszi a bögrét, és leül szemben az asztalhoz. Éppen a feje mögött ömlik be délelőtti szikrázó napsütés az ablakon, és valami egészen misztikus megvilágításba helyezi. A leengedett, kibontott haján átszüremlő fénycsóva, telt, derűs arca, huncutul csillogó tekintete alapján mintha egy Raffaello-festmény ülne velem szemben. A sakkozó Madonna. Pillantásában korábban mindig láttam valami gyanakvást, hűvösséget, távolságtartást. Emiatt féltem is kicsit tőle. Őszinte baráti viszony fűzött a Polgár családhoz, de Judittól tartottam. Most egészen más. Oldott, közvetlen.
A gyermeküket váró anyák közül van, aki terhes lesz, van, aki áldott állapotba kerül. Hogy kinél miért alakul így, másnál miért úgy, ezt sohasem tudtam megfejteni, de valahogy úgy tapasztaltam, hogy minden várandós anya vagy ide, vagy oda besorolódik. Van, aki nehezen viseli, van, aki kivirul. Van, akinek az arcán látszanak a gondok, a nehézségek, van, akin átragyog a boldogság. Judit ilyen. Szebb, mint bármikor.
– Mit csináltatok volna, ha megcsúnyulok, és most úgy néznék ki, mint egy boszorka? – érdeklődik nevetve. – Akkor fordítva rakjátok a címlapképet?
– Lefelé gondoltad?
– Nem, hanem befelé!
Ebben a pillanatban már érzem: biztosra elveszett a parti. Ő lépett a táblán világossal, én legfeljebb tologathatom a sötét bábukat utána. Most éppenséggel rosálni próbálok.
 |
– Annyira azért nem volt zsákbamacska az akciónk – magyarázom –, ugyanis egy reklámban volt alkalmunk látni…
– Amikor megkeresett a cég, hogy kérdezze, szoktam-e telefonálgatni, órákig nem tudtak megtalálni, mert éppenséggel mással beszéltem telefonon… Jó szívvel tudtam tehát igent mondani, ugyanis ez rendszeres tevékenység nálam. Egyik nővérem Amerikában él, a másik Izraelben, és kiskorunk óta megszoktuk, hogy mindig mindent megbeszélünk.
– Fájó volt, amikor így szétszóródtatok? A legendás három Polgár nővér a világ három táján…
– A szerelméhez ment Zsuzsi is, Zsófi is. Persze, hogy, fájdalmas volt tőlük elszakadni, ugyanakkor tudtam, boldogok lesznek…
 |
– Adott esetben te is képes lettél volna rá? Hogy egy szerelemért elmenj máshova, és kezdj egy másik életet?
– Azért drukkoltam, hogy ne eszkimó legyen az illető, mert ott nagyon hideg van, és főként nagyon sötét. Ezt meggondoltam volna, mert fényimádó vagyok, óriási a fényigényem, egyébként biztosan ugyanígy tettem volna én is. De ez innentől már csak feltételezés, mivel én a szerelmet a szomszédos állatorvosi rendelőben találtam meg…
– A sors útjai, hiába, kifürkészhetetlenek…
– A vizslakutyánknak volt egy kis problémája, ezért vittem el a dokihoz. Ő nagyon alaposan megvizsgálta, aztán elmondta, hogy akut a baj, hosszabb kezelést igényel, vissza kell hoznom pár nap múlva. Aztán megint, aztán megint, és a vége az lett, hogy akkor is mentem, amikor a kutyus már egészséges lett… Így kezdődött.
