 |
Az ötvenes évek legvégén Gábor Miklós és Ruttkai Éva testesítette meg a magyar álompárt. Ha politikus színészekkel mutatkozott, ők álltak mellette; ha újságban kellett ábrázolni, milyenek is Kádár János szocializmust építő országában a Kossuth-díjas magyar csepűrágók, ők mosolyogtak a fotón. Aztán Ruttkai mindent felrúgott egy ismeretlen, Műegyetemet végzett, tehát a diplomáját tekintve amatőrnek számító színész miatt, akit Latinovits Zoltánnak hívtak. Kettejük legendás szereleme 1960 telén kezdődött, és mondhatnánk, hogy 1976. június 4-én, Latinovits halála napján ért véget. De lehet, hogy ez a mondat nem lenne igaz. Talán ők még a halált is másképp játsszák, és szerelmük azóta is tart.
Csillagok találkozása
Két zseni szerelme egyszerre csodálatos és drámai, hiszen a végletekig felfokozva zajlik bennük minden gyönyörűség és szenvedés meséli Müller Péter drámaíró, akit közeli barátság fűzött a zseniális szerelmesekhez. Kettejük története csodálatos regény lehetne, amelyet meg kellett volna írni valakinek, de valószínű, hogy rajtuk kívül senki sem lett volna erre képes. Ők maguk ritkán beszéltek a kapcsolatukról. A barátok, kollégák sok mindent láttak, hallottak ugyan, de amiről így tudhattak, az csak a felszín volt. A lényeget csak ők ketten ismerték.
 |
Mindkettőjüktől őrzöm olyan hajnalig tartó beszélgetések emlékét, amelyekben egyaránt megjelent a szenvedélyes odatartozás és a másiktól való félelem is folytatja a drámaíró. Csillagok találkozása kétszeres fényt jelent, de közben olyan irtózatos hő keletkezik, amely egy halandó kapcsolatot azonnal elhamvasztana. Ezt elviselni még a kiválasztottak számára is iszonyatos fájdalommal jár. De bármilyen felkavaróan drámai, túlzásoktól sem mentes érzelmi viharokról tanúskodtak is ezek a beszélgetések, minden pillanatban egyértelmű volt, hogy egy életre egymáshoz tartoznak folytatja Müller Péter. – Zoli nem volt könnyű természetű férfi, időnként mindent fölégetett maga körül, Éva pedig belekényszerült egyfajta anyaszerepbe. Mindezzel együtt földöntúli szerelem volt az övék zárja le a beszélgetést a misztikumok világában sem járatlan drámaíró.
Köszönöm a sorsnak… – II. rész >>
