 |
Valamit nem értek szólalok meg végre. A színészet lényege, hogy ki akarok állni a színpadra, meg akarom mutatni magamat, azt akarom, hogy értem rajongjatok, nekem tapsoljatok, engem ünnepeljetek…
Képzelje, ez már háromévesen bennem volt! A Parasztbecsületben statisztáltam, és annyi volt a dolgom, hogy egyszer végig kellett vonulnom a színpadon. Ennyi azonban nekem, úgy látszik, kevés volt, mert addig kérleltem a rendezőt, amíg megengedte, hogy ugyanott a nyílt színen vissza is mehessek. Belegondolva, lényegében akkor eldőlt, hogy nekem a színpad az elemem, hogy színésznő leszek.
Ugyanakkor pedig az anyaság maga a teljes önfeláldozás, az egyéniség teljes alávetése, a gyerekek alázatos szolgálata. Nyilván buta kérdés, de alkalmanként nem ütközhet a kettő? Időben, odafigyelésben, energiában?
Nem. Ez a kettő tökéletesen megfér, és kiegészíti egymást az életemben. Én ugyanolyan teljes odaadással tudok anya és színésznő lenni, játszom a gyerekekkel, vagy éneklek a színpadon, szagolom elalvás után a hajuk illatát, vagy köszönöm meg a tapsot a függöny legördültével. Ez a két szenvedély teljesen kitölti életemet, és boldoggá tesz ma már…
Vagy… vagy esetleg ma még…
(Hirtelen rám mered. A kavargatást is abbahagyja. Feszültté válik a csend. Lehet, hogy nem lett volna szabad ezt a megjegyzést tennem? Lehet, hogy mindent elrontottam a szerencsétlen közbevetéssel? A szigorú tekintet egyszer csak enyhülni kezd, majd engesztelővé válik.)
Igen, igen… járunk körül egy témát, amiről nem akarok… szóval arról nem akarok, de ebben a mostani helyzetben, mindazok után, ami történt, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy engem még egyszer megérinthetne az az érzés… hogy én megint úgy, fülig, minden porcikámmal, minden zsigeremmel szerelmes tudjak lenni…
Nem tudna, vagy nem merne?
Nem mindegy?! Egyre megy. Túlontúl mélyen sérültem ahhoz, hogy képes legyek újból egy ilyen elementáris szenvedélynek odaadni magamat. De ez már nem probléma. Számot vetettem a kérdéssel, és elfogadtam így a helyzetet. Nevelem boldogan a két gyermeket.
Aztán lehet, hogy kifelé menet találkozik egy pillantással, és…
… igen, lehet. A szerelem nem válogat, ha jön, akkor jöjjön.
Nagy bátorság volt meghozni egy ilyen döntést?
Igen.
Mert minden kapcsolatban vannak kritikus időszakok, amelyeken, ha sikerül átevickélni, akkor megint működőképessé, élhetővé válhat a dolog.
Többszöri hiábavaló próbálkozás után be kellett látni, hogy elpocsékolt idő minden további erőfeszítés.
Az is fel szokott vetődni, hogy a gyerekek miatt inkább megalkuszik az ember.
Igen, ezt is ezerszer végiggondoltam, hogy nekik mi a jobb. Fenntartani a házasságot szüntelen feszültségek, problémák, kompromisszumok árán is, vagy belátva, hogy így nem megy tovább, megpróbálni új életet kezdeni. Úgy éreztem, így kellett dönteni.
Tud eleget a gyerekekkel lenni?
Tudhat egy anya eleget a gyerekekkel lenni?!
Ez igaz, de egy színésznőnek sajátosabb az elfoglaltsága. Ráadásul most átvette Az operaház Fantomjának egyik főszerepét.
Ez nagy adománya volt a sorsnak. Amikor annak idején megnéztem az előadást, őszintén csodáltam azt, aki éppen játszotta, de közben volt egy olyan fura érzésem, hogy Christine-t szinte rám írták. Az én alkatomra, hangomra, játékomra.
Nehéz volt belépni egy érett, kész, abszolút világszínvonalú előadásba?
Annyira segítőkészek, annyira megértők voltak a többiek, hogy szinte magától értetődőnek tűnt az első próbától minden. Olyan tökéletesen működik, hogy csak bele kell helyezkedni, és a játék heve magával ragadja az embert. Persze, hogy ilyenkor viszonylag kevesebbet vagyok a gyerekekkel, az együttöltött időt azonban igyekszünk maximálisan kihasználni. Szerintem ez nagyon fontos, hiszen lehet viszonylag hosszabb időt léhán is együtt lenni, és lehet rövidebbet tartalmasan, intenzíven.
Kimutatja, ha rosszkedve van?
Miért lenne rosszkedvem, ha a gyermekeimmel vagyok?
Jó kérdés. Ettől én is falfehér lettem.
