Halott feküdt a szomszéd ház tisztaszobájában azon a január végi, esős szombaton. Az esküvői menet némán vonult végig az utcában, fel ne költsék mély álmából a megboldogultat. A menyasszony-vőlegény félős-boldogan tekingetett egymásra: csakugyan elérkeztünk idáig?… A jegyzőtől, s a templomtól hazáig már zeneszó kísérte őket, a vacsora alatt pedig magasra hágott a vendégsereg jókedve, miközben sorban tálalták a tyúkhúslevest, a sült húst, a töltöttkáposztát, az egymással versengő asszonyok tortáit. Fennakadt a szó, mikor éjfélkor megjelent a menyecske az arrafelé szokásos fekete kontyolóruhában. Nem volt nála szebb asszony a faluban! A cigányok húzták, a násznép ropta másnap reggelig. Mikor derengett, a friss feleség kilesett az ablakon: az utcabeliek bizony már a templomba igyekeztek. Hamarosan az ifjú pár is oda indult, s alig merték elhinni, amit kiolvastak egymás szeméből: eztán már mindenhová együtt megyünk
Bizony leckét vettek addigra szenvedésből, várakozásból. Csoda, hogy a fiú hazatért Vorosilovgrád mellől, öt év távollét, két év hadifogság után negyvenhét kilósan. Érezte, túl kell élnie, érezte, várja az a búzavirág-szempár, amelyet nem felejt. Talán az a fénykép tartotta életben, amelyet egy vászontokban a szíve felett hordott. A lány pedig csak várt, csak várt, azt sem tudta, él-e hal-e, akit szeret. Sokan megkérték, mindnek nemet mondott. Nekem van, akire várok, ismételgette, s valahol tudta, nem vár hiába. Még szerencse különben nem lehettek volna egymáséi azon a borongós téli szombaton. Különben most nem ülhetnék itt, s nem írhatnék róluk, a nagyszüleimről akik mögött ma több mint kétszer annyi, szeretetben együtt töltött év van, mint amennyit én eddig éltem.
