Élni szeretnék!

Zsuzsa kicsit távolabb ül a heverőre. Lenge fehér vászoning van rajta, világosszürke nadrág, ugyanilyen színű magas sarkú cipő. Kedves, félszeg mosolya részben a szívélyes házigazdáé, részben a kíváncsi riportalanyé. Mégis fészkelődöm, van valami nyugtalanító az egészben…

A színek szabad zabolátlansággal tobzódnak, falakra kiszögelt, plafonról lelógó, polcokra helyezett bizarr tárgyak fintorognak, a gőzölgő tea különös, kicsit pikáns, kicsit fanyar illatot áraszt, a ruházat finomsága dacára rusztikus jellegű, a mosolygó arc szomorkás, a pillantás egyszerre leplező és fürkésző.

Előző nap a telefonbeszélgetésünk is meghökkentett. Amikor elmakogtam, hogy riportot szeretnék vele készíteni, egy pillanat csend után heves érzelemnyilvánításban tört ki. Csupa felkavaró dolog történt az elmúlt órákban vele, magyarázta: tegnap utaztak el a gyerekek táborba, éjjel valami egészen lidérces álom kísértette, hajnal óta forgolódott miatta, most pedig egy számára sokat jelentő interjú végett hívom… Ez meg engem sokkolt. Hovatovább kezdek hozzászokni, hogy napjaink szuperszonikus, univerzumot megrázó sztárjai – magyarán valamely csatorna által éppen öt percre futtatott szerencsétlenek – ilyenkor affektálnak, hogy muszáj-e, hogy fontos-e ehhez találkoznunk, vagy egyáltalán beszélgetni is, és ha igen, akkor szánnak rá néhány percet – közben négy-öt nagyon fontos mobilhívást elintéznek olyan prominensekkel, mint személyi tréner, dizájner, topmenedzser stb. Most egy újabb sorozatsztár, gondoltam ostoba előítéletességgel. Tévedtem. A híváskor ezért volt számomra annyira meglepő ez a fajta őszinte öröm, leplezetlen megnyilatkozás, átható emberség. Akkor már sejtettem, most, itt, lakásán teát szürcsölve pedig egészen biztosan érzem, hogy rendkívüli jelenség Hullan Zsuzsa. De nem is ez a legizgalmasabb számomra. Inkább a tény, hogy miként is képes két gyerek mellett ilyen tökéletes rendet tartani a lakásban?

– Nézze – magyarázza –, a széthagyott tárgyakat előbb-utóbb úgyis el kell rakni, akkor miért ne tegyem rögtön, amikor a kezem ügyében van? A piszkos edényeket úgyis el kell egyszer mosogatni, hát akkor nem jobb, ha rögtön az étkezés után egy szuszra megcsinálom? A szennyest is mindenképpen ki kell mosni…

– Ez így mind meggyőző, csak valami mégsem stimmel. Mit tud felhozni az ágyazásra? Arról nem tud meggyőzni, hogy van szörnyűségesebb, mint este holtfáradtan előszedni azokat az ágyneműket, amelyeket a reggeli késést növelve, mérgesen, kapkodva elrámolt az ember…





– Na, jöjjön – mondja, és átvezet a másik szobába. Elmeséli, milyen módszert talált ki, hogy egyszerűen megoldja a gyors be- és kiágyazás valóban oly fontos problematikáját. Én közben már másutt kalandozom. Részben a falon lévő Marilyn Monroe-képeket nézem, és fedezem fel, hogy arcuk szomorúságában mennyi a hasonlóság, részben meg a szoba közepén lévő, azt teljességgel betöltő, nagy, kétszemélyes ágyat. Ez valahogy elüt a többi bútor racionalitásától. Elkapja pillantásomat.

– Még a húgomnak készítettük a párommal – mondja halkan. – Nekünk is volt egy hasonló ágyunk, csak amikor a párom meghalt, nem voltam képes többé belefeküdni. Húgomék éppen vettek egy másikat az új lakásukba, így ezt ideadta. Hát ezért van itt… De így sincs kihasználatlanul, reggelre valamelyik gyerek úgyis mindig idemászik.

Élni szeretnék! – II. rész >>