Önként és dalolva – II. rész

– A befektetéshez és a kockázathoz képest nem nevezném soknak…

– Nem erre mondják, hogy „strici”?

– Ha én strici vagyok, akkor a lányok kurvák. És ezt nem szeretik bevállalni. Amúgy is egész másról szól a dolog. Mi munkalehetőséget biztosítunk azoknak a lányoknak, akik ezt kérik tőlünk. Ellentétben velünk, nekik nincs vesztenivalójuk: beülnek a kocsiba, ami kiviszi őket száz euróért, aztán megérkeznek a munkahelyre: egy tiszta, igényes lakásba, amit mi tartunk fenn, és a hirdetést, a reklámot is mi intézzük. Vajon ki vállalná közülük, hogy beletesz húszezer eurót egy helybe, úgy, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban bezárhatja azt? Senki. Kell egyfajta szervezettség, felügyelet, rend – és mindenki teszi a dolgát. Ez tisztán üzlet. Igazából nem hat meg, hogy törvényt sértek, ez is csak egy pillanatnyi állapot. Pár év, és talán már nem is lesz illegális, ami most még az. Különben is, ki nem sértett még törvényt életében?

– Nem fél, hogy egyszer lecsukják?

– Hogyne félnék. Ha egy lány ránk beszél, elmondja, hogy pénzt ad nekünk, már visznek is… De úgysem beszélnek.

– Biztos benne?

– Hát, majdnem. Mert ha minket lecsuknak, nekik nem lesz munkájuk, akkor pedig nem keresnek pénzt. És ez a legfontosabb.

– Szóval megy a szekér… De hogyan indult?

– Úgy tíz éve kezdtem. Táncos lányokat közvetítettem osztrák bárokba. Akkor még volt pénz abban is. Pár év után viszont kezdett lefutni a tánc, ráadásul egyre visszataszítóbbak lettek a munkák: előbb utóbb mindenkinek be kellett vállalnia egy kis extrát. Egy idő után sokan kérdezgették tőlem, nincs-e olyan meló, ahol tisztább a helyzet. Elkezdtem szervezni ezt a mostani vonalat, és rájöttem arra, amire a lányok is – sokkal kevesebb gondot, és sokkal több pénzt jelent mindnyájuknak. Rengeteg filmes lány dolgozik így, a mostani pornósztárok közül is: azt mondják, a filmezés hasznos a hírnév szempontjából, de nem tudnak megélni belőle. Úgy gondolják, hogy ennek semmi nyoma nem marad itthon, ezért nem is tartják magukat kurvának. És én sem magamat stricinek.

– Szereti, amit csinál?

– Abszolút. Melyik férfi ne élvezné, ha egy csomó jó csaj néz fel rá, és tiszteli? Tegyük fel, leül mellénk egy nagyon gazdag pasi, és felajánl a velem dolgozó lánynak egymillió forintot. De ha én nem akarom, hogy elmenjen vele, akkor ő azonnal el fogja hajtani az embert, mert tudja, hogy annál a pénznél sokkal többet ér, ha tovább dolgozhat nálam. Ez óriási hatalmat jelent. Amikor ügynökségem volt jó messze innen, a leghíresebb sztárok könyörögtek, hogy adjak nekik lányt, mert tudták: aki velem dolgozik, nem fog beszélni másnap a bulvársajtónak…

– Meddig akarja folytatni?

– Ameddig megy, amíg rá nem unok, nem tudom.

– Család?

– Nemrég született meg a kislányom, és van egy nagyobb fiam is, egy régebbi kapcsolatból. A pici anyukája is munkakapcsolat volt eleinte…

– Nem zavarta, hogy a párja is rengeteg férfival…?

– Egyáltalán nem, sőt! Vele örültem, ha jól tudott dolgozni. Nekem ez a világ a normális. Tudom, hogy az átlag nem így gondolkodik, mi viszont, amikor látjuk az embereket a buszmegállóban ácsorogni egy álmos hajnalon, azt mondjuk: „Nézd a sok debilt, mennek dolgozni, tömni a politikusok  zsebét!”

– Mit szólna, ha a lánya egyszer ezzel foglalkozna?

– Hát, nem örülnék neki…

Mielőtt elbúcsúzunk, megkérdezem, miért teregette ki a lapjait egy újságírónak. Azt mondja, szeretné, ha az emberek, akik mind kényszerről és kizsákmányolásról beszélnek, megértenék végre, itt szabad akaratról és üzletről van szó. És azért, hogy ezt bebizonyítsa, ő mindent megmutat, amire kíváncsi vagyok. Hirtelen kiböki: menjek ki, lakjak együtt egy hetet a lányokkal abban a bizonyos lakásban, és meglátom, miről beszélt eddig. Majd azt mondjuk, az ő rokona vagyok, és csak szállás kellene pár napra. Úgyis nagy a lakás…