– Hogyan indult be filmszínészi karrierje, kitől kapta az első biztatásokat?
– Jean-Pierre Mocky-nak, Georges Franju-nek és Francois Truffaut-nak kell kiemelten köszönetet mondanom. Gyerekkoromtól igazi mozirajongó voltam, ám az új hullámról egészen addig semmit sem tudtam, amíg nem találkoztam Mocky-val. Kérdezte, érdekelne-e egy énekes filmszerep. Nem, mondtam, minden este énekelek. Akkor mit szólnál egy olyanhoz, amely garantáltan Oscart hoz? Így lettem a Fejjel a falnak szereplője, s aztán figyelt fel rám Truffaut, és kaptam meg tőle a Lőj a zongoristára! egyik figuráját. De ő először egészen mást tervezett, dokumentumfilmet szeretett volna készíteni egy sanzonénekes életéről. Aztán egy nap letett elém egy regényt és közölte, inkább ezt csináljuk meg. Így kezdődött a barátságunk.
– A későbbiekben nem dolgoztak együtt, nem is tervezték?
– De igen, Francois-nak volt egy ötlete, Paris Night címmel, csakhogy az angol producerek közbeszóltak, nem tetszett nekik. Pedig Belmondo is szerepelt volna benne, ám ők akkor még nem ismerték, ezért is tiltakoztak. Őszintén szólva, annak ellenére, hogy nagyszerű színész, nem kimondottan Truffaut-hősnek született.
– Legutoljára Balzac Goriot apójának a bőrébe bújt.
– Igen
tudja, az apókák egyetlen szerencséje a körülöttük lévők fiatalsága
Ez a szerep különbözik az eddigiektől, igazi veretes klasszikus, amelynek két kiemelkedő francia megszemélyesítője volt: Pierre Larquey és Charles Vanel. Nem néztem őket újra, mert akkor túlságosan a bűvkörükbe kerültem volna, csupán emlékezni igyekeztem, és járni a saját utamat, meglátjuk, mi lesz belőle.
– Mikor láthatjuk?
– Nézze, a dolognak ezen része teljesen hidegen hagy, én dolgozni szeretek, a bemutatók időpontja nem foglalkoztat.
– Meg sem nézi a filmjeit, ha adják a tévében?
– Nem, soha. Szerepeltem mintegy ötven-hatvan alkotásban, ebből jó, ha a felével elégedett vagyok, nincs már annyi időm, hogy ezekre pazaroljam, sokkal szívesebben figyelem a fiatalok munkáját, akik egészen másképp dolgoznak és tekintenek a világra. Őrájuk vagyok kíváncsi, nem a régi önmagamra.
 |
– A filmszínészi és a sanzonénekes szerep mennyire egészíti ki egymást, illetve mennyire harcolnak egymás ellen magáért?
– Elárulom, a színészi gázsim sokkal szerényebb Filmért soha egyetlen koncertet sem áldoztam fel. Énekelni összehasonlíthatatlan fizikai örömöt szerez, de egyre jobban el is fáradok. Nem csoda, minden más mellett képes vagyok még a világításnak is utánajárni. Amikor viszont forgatok, alig várom, hogy a rendező kezei közé adjam magam és semmiért se feleljek. A totális rabszolgaság a legteljesebb gyönyörűség. Amolyan hobbiszínész vagyok, amikor időm engedi, ezzel szórakozom.
– A sanzonok sokszor mini forgatókönyvek, ön mintegy hatszáz dal szövegírója, sosem gondolt arra, hogy megrendezzen egy-egy történetet?
– Egyszer majdnem elfogadtam egy ilyen ajánlatot, ám az utolsó pillanatban szerencsére meggondoltam magam. Egy filmre rettenetesen sok időt kell áldozni, de ami lényegesebb, nem biztos, hogy elégséges vagyok mindehhez.
– 1961: Taxi Tobrukba
– Nagyon szerettem ezt a filmet, a rendezőt, és Lino Venturát. Vele többször játszottam együtt, különös, bolondos kapcsolat a miénk.
– Melyek a legfontosabb találkozások, ismeretségek a filmes pályán?
– Mindegyik nagyon emlékezetes, fontos, hasznos és gazdagító, persze a legszemélyesebbeket, a pikánsabbakat úgyis elhallgatom. Mindenkitől, legyen az francia, olasz vagy amerikai, tanulok valamit, árgus szemekkel figyelem a művésztársakat, és lopok tőlük ezt-azt. Belőlük építkezik az én szerény eszköztáram.
– A Párizs augusztus havában című filmben, ha szabad ezt mondani, alkatától eltérő csábító sarmőrt játszik. Igazi francia szeretőt.
“Amolyan hobbiszínész vagyok” – II. rész >>
