 |
Jó néhány évvel ezelőtt igencsak meglepődtem, amikor külföldön igazi árleszállítást láttam. Akkoriban ez itthon nemigen volt divat: emlékszem, egyik barátnőm butikban dolgozott, és bár vevőcsalogatóként leértékeltek néhány darabot de elsősorban a hibás árut. A másik módszer az volt, hogy az eredeti ár fölé írtak valami magasabb összeget, és áthúzták, így a vevőknek az az érzésük támadt, hogy tényleg olcsóbban vásárolhatnak. Mára bejöttek hozzánk a nagy, nyugati áruházláncok, és bevezették a komoly szezonvégi kiárusításokat, az említett kereskedői fogások kimentek a divatból. Ma már az átlagos vásárló is tudja, hogy mi számít akciós árnak, és ha a szezon elején kinéz magának egy ruhát, nagyjából sejti ha marad belőle , mennyiért veheti meg majd a leértékelésen. Azzal azonban nincs mindenki tisztában, miből tevődik össze, és mennyi lehet egy-egy termék reális ára.
Barbara, aki a ruhaipari szakközépiskola elvégzése után tovább képezte magát a szakmában, arra kér, ne írjuk ki a nevét, mert nem szeretné, ha a mostani munkahelyét emiatt vesztené el. Ő három éve, amikor gyesen volt, feketén pulóvereket szabott és varrt egy vállalkozó számára.
A vállalkozó megvette a fonalat, és megköttette az anyagot kötőgépen meséli. Akkori elmondása szerint egy-egy darabhoz száz forintnyi fonalat használt fel, a kötésért körülbelül háromszázat fizetett. Ekkor jöttem én a képbe: vagy már kiszabva hozta az anyagot, vagy nekem kellett a varrás előtt a szabást is elvégeznem. Egy kész darabért 40-60 forint közt fizetett nekem, attól függően, hogy mennyi munka volt vele, de ha szabni is kellett, azért 13-18 forintot adott pluszban. Naponta hatvan-hetven darabot kellett elkészítenem, ezért tizenkét-tizennégy órát dolgoztam, és nem nagyon érte meg. A készítő, ha ötszáz forintból jött ki neki egy darab, azt általában ezerért adta tovább a kereskedőnek. Akkoriban ezeket a pulóvereket három-négyezerért árulták a butikokban, leárazáskor esetleg a feléért, de a kereskedőnek így is maradt rajta valamennyi haszna. Minket nemigen fizettek meg. Végül inkább abbahagytam, és azok a vállalkozók, akiknek varrtam, találtak olcsó román munkaerőt. Ők még kevesebb pénzért dolgoztak, mint a magyarok. Nem is kell ehhez a munkához szakképzettség: ha valakinek megmutatják, hogyan kell összeállítani, megvarrni egy pulóvert, és van némi kézügyessége, simán el tudja készíteni.
És most lépjünk tovább: a butikok felé. Az egyik körúti butikban például folyamatos a leárazás. A tulajdonos azt mondja, egyrészt olcsón jut a hazai készítőktől a ruhákhoz, másrészt szerencséjére alacsony a bérleti díj (havi nyolcvanezer forint, rezsivel), így megteheti, hogy olcsón áruljon. Ráadásul a vevői nem nagypénzűek, minden fillért beosztanak, éppen ezért szívesen vásárolják az ő alacsony árú, praktikus, bár nem éppen különleges darabjait. Arra azért figyel, hogy csak annyira vigye le az árait, hogy haszna az összes költség kifizetése után is maradjon, hiszen máskülönben bezárhatná a boltot.
