És a magánéletben?
Ott inkább a katasztrofális döntések sorakoznak. Legalább kétszer volt már, hogy az új közös otthon küszöbéről fogtam az összes bőröndömet és mentem bele a vakvilágba. Mert úgy éreztem, hogy: Jaj! Most akkor összeköltözünk? És lesz közös otthonunk? Akkor innentől kezdve valami meg lesz pecsételve… Jaj! És akkor fogtam a bőröndömet és elmentem.
Milyen jegyben születtél?
Augusztus. Oroszlán. Nem tudom, itt valami hiba csúszott az én szerkezetembe. Néha arra gondolok, hogy azért, mert nálunk otthon nem volt családi élet. Szanaszéjjel éltünk, a szüleim Kecskeméten a színházban dolgoztak, apu főrendező, anyu körülrajongott színésznő, én Pesten, hol egyedül, hol a nagymamával, hol albérletben, hol kollégiumban. Sátoros ünnepeken találkoztunk. Így az a mindennapos rutin, hogy az ember él egy családban és “tűri a körülötte élő szeretteit, az nekem ismeretlen. Nem ivódott be a szervezetembe. Mindig önállóan döntöttem, amikor általánosban kaptam zsebpénzt, és apukám megkérdezte, hogy mire költöttem a tizenhárom forintot, tágra meredt szemmel néztem rá, hogy mégis mi köze hozzá. És hetedikben fölmondtam az albérletet, ahol laktam.
Elzárták a melegvizet, rosszul főzték a kakaót reggel, utáltam a vaságyat, amit minden nap kinyitottak a szoba közepén, nem engedték meg, hogy egy fehéregér párt vásároljak magamnak, pedig nagyon szerettem volna. Ezek nagyon felháborítottak. És akkor fölmondtam. Én, a hetedikes Udvaros Dorottya. És akkor hívták a szüleimet Kecskeméten, hogy jöjjenek, mert költözik a gyerek.
Bekerültem egy intézetbe, ahonnan egy hónapban egyszer lehetett kijönni. És egyenruhában kellett járni. Átkerültem egy másik iskolába nyolcadikos létemre, vadidegen emberek közé… Hát ez elég vacak volt.
Nem haragudtál a szüleidre?
Nem. Jött a középiskola és a kolesz. A Lórántffy Zsuzsanna utcai gimnázium és leánynevelő intézet. Szerettem gimnazista lenni, és a kolesz is jó volt, az sem zavart annyira, hogy tízen lakunk egy szobában és emeletesek az ágyak és bádog az éjjeliszekrény, nem is tudom a ruháink hol voltak…
Játszol egy darabban, mondtad, meglepett, hogy rád írta a szerző. S az is megdöbbentett, mintha Bartis Attila ismerte volna az édesanyádat. Egy hozzá hajszálra hasonló anya a főszereplő.
Ősszel újra játsszuk. Anyám, Kleopátra, ez a címe. Rebekát játszom.
Szereted?
Ó, nagyon.
Anyás gyerek voltál, vagy inkább apás?
Kicsi koromban anyás voltam. Anyu nagyon szép volt, és volt humora, állandóan vele szerettem volna lenni. S nemcsak szép, igazán jó színésznő volt. Van egy képe, áll, mint Isadora Duncan meztelenül, ötévesen, egy leplet tart maga előtt. Hol van az a kép? Talán apunál? Nem létezett olyan élethelyzet, hogy ő ne játszott volna. Mesélte nagyanyám, hogy az ostromlott Budapesten mindenki öregasszonynak maszkírozta magát, bújt, ahová lehetett, ő pedig fehér bundában, kibontott szőke hajjal mászkált be a főiskolára. Amikor nagyobb lettem, nagy harcaink voltak, semmit nem akartam elfogadni, amit ő mondott. Semmit az égvilágon. Nem engedtem, hogy bármiben megnézzen, hogy beleszóljon, javaslatot tegyen. Egyetlen egyszer hagytam, a felvételire Elektra egyik monológját betaníthatta. Talán, mert gyerekkoromban ő játszotta, s azt én nagyon szerettem. Emlékszem, a főiskolán mindig van kis sanzonverseny, és akkor egy sanzont megpróbált nekem segíteni beállítani véresen összevesztünk. Kirohantam, ajtót bevágtam. A színpadon ahol nem látott , viszont már azt csináltam, amit mondott.
Zavart a sikere? A szépsége?
Nem tudom. Ahogy idősebb lett, akkor más miatt volt nehéz. Nem is az fájt, hogy velem nem foglalkozik, hanem, hogy a kisfiamnak, Máténak nincs nagymamája. Sokat betegeskedett, és azt éreztem, hogy a betegség nagyon önzővé tette.
(Egészen halk a hangja, kislányos.)
Aki nagyon szép, annak talán nehezebb megöregedni.
Igen, ez teher lehet. Ő például nem nagyon ment ki otthonról, csak úgy, ha azt érezte, hogy tökéletes a megjelenése. Annyit könyörögtem neki, anyuka, küldök érted egy taxit, gyere el hozzánk, csak egy órára. Csak legyél itt velünk. Nincs az unokádnak nagymamája. És nem. Őhozzá föl kellett járulni, akkor ő fölvette a szép hálóköntösét, és egy kicsit kifestette a szempilláját, és úgy fogadott minket. Máténak semmilyen kapcsolata nem volt a nagymamájával. És ez fáj. Mert hihetetlen jó fej nő volt, és mennyit adhatott volna.
Megszenvedhette ő is…
Nem tudom, hogy én milyen leszek húsz év múlva, idősen, ne adj’isten betegen. Most ítélkezem, de nem tudom, hogy fogok viselkedni. Mégis, olyan nehezen tudom elfogadni, hogy időnként nem állt az ajtóban, hogy itt vagyok! És én nem mondhattam, hogy most jöttél, Jézusmária, már megint itt vagy, anyuka?!
Azt mondod, szereted a darabot. Nehéz volt Rebekát megtalálni, eljátszani?
Jó volt.
Hogyhogy jó?
Úgy éreztem, hogy itt most valamit átmoshatok, tisztába tehetek, bepótolhatok. Az a döbbenet, ahogy láttam magam előtt anyám pillanatait, láttam, ahogy totyog otthon a pizsamájában görbe tartással. Ahogy a konyhában a teáját rakja össze magának, és úgy csinál, mintha a legnehezebb feladat lenne a világon. Miközben másnap este valami találkozóra kellett menni egész nap készült , úgy lépett ki az ajtón, mint egy királynő. Mert Babám, annyira rosszul vagyok. Igen, tudom anyuka, igen rosszul vagy, ühüm, persze, mindig rosszul szoktál lenni. Behozzam a teát? Nem kell! És zsarolni mindenkit a betegségemmel, a fájdalmammal…
Sosem laktatok együtt?
Amíg kicsi voltam. Most már látom, ők emberfeletti nehézségek árán próbálták a kecskeméti létüket, meg a mi pesti életünket is összetartani. Az lett volna a legjobb, ha Kecskeméten szereznek egy lakást. Mert volt egy színészházi szobájuk, vécé, zuhanyozó a folyosó végén, a szobában egy mosdókagyló, hideg vízzel. Sok mindent megpróbáltak, ingáztak Pest és Kecskemét között. A színházi munka tudod milyen, ott vagy reggel fél tíztől fél háromig, este hattól tízig. Minden, amit mondok, egy gyerek bírálata, aki nem ismeri a szülők gondjait, ő csak a saját szempontjai szerint követel és ítélkezik. Most már tudom, hogy mit kínlódtak, de akkor nem tudtam.
Szerették egymást?
Apu imádta anyámat, rajongva. Anyám is a maga módján szerette aput, és nagyon becsülte. Nem volt viharoktól mentes a házasságuk.
Az édesapád?
Mióta egyedül maradt, sokat dolgozik. Hetvennyolc éves, fut, szalad, utazik, többet jár színházba, mint én, úszik a Lukácsban, este hat után joghurtot eszik, társaságba jár, rendez. Az Evangélium színházat csinálja, puszta kézzel, tök egyedül szaladgál fűhöz, fához és piciből gyűjti össze a színészek gázsiját, mindent.
Jóban vagytok?
Igen, nagyon. Imádom. Telefonál, üzen: Babám, kerestelek, most visszahívsz, vagy?
Így hívtak, Babám?
Ki nem állhattam. Aranybabám… Jaj, apa, ne mondd már, hogy Babám…!
Most már nem baj, ha mondja?
Á, dehogy baj. Semmi nem baj. Aranybabám… Halál boldog vagyok.
(Csöng a telefonja. Sokszor csöng. Máté, a fia, aki már tizenkilenc éves, valahonnan a Velencei-tóról jelentkezik, nemsokára érkezik a Délibe. Most Laci hívja, Széles László, társa, férje, barátja, miért nem jössz, kérdi, halat fogtam, sokat, meg kellett pucolni, meg kellett főzni, egész éjjel horgásztunk, fáradt vagyok… Mikor érsz le? Azt mondtad, már itt leszel…)
És Vele?
Hát, megvagyunk. Küzdő emberek vagyunk, ő Skorpió, nagyon nehéz, én meg Oroszlán, az meg azért nehéz. Mert én elvárom, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom. Ő meg egy Skorpió, aki senkitől semmit nem fogad el, saját magától sem. Úgyhogy, nem könnyű nekünk. De megvagyunk.
Mint nő vársz el mindent?
Is-is. Ez durva lesz, amit mondok, és ha őszinte vagyok, nem is szeretném, hogy rögzüljön bárkiben, de elég maszkulin módon tudok viselkedni, aztán nem értem, hogy miért nem bánnak úgy velem, mint egy gyenge nővel.
Talán nem is szeretnéd.
De, nagyon szeretném. De hát itt vannak elcsúszások. A mi szakmánk a nemeket egy kicsit összemossa. Vannak a férfiszínésznők és a női színésznők. És a női színésznők tudnak nagyon keményen és férfiasan működni. És én erre alkalmas vagyok. Nagyon magabiztosan tudom a férfitársadalmat rendre utasítani, és elmondani, hogy mit, hogyan kéne. Azt ők nem szeretik. Szilvia barátnőm az előbb említett nőiesség Oscar-díjasa. Ő úgy tudja az akaratát érvényesíteni, hogy közben a legelesettebb. Széltől, esőtől óvni kell falatkát a szájába kell adni Szilvike, ittál ma már? És közben az van, amit ő akar.
Látod, én meg rólad gondoltam, hogy ilyen vagy. Sőt. Cicás…
Nagy tévedés. Iszonyatos kemény, durva teremtés vagyok.
(Nevet, nevet, nevet.)
Egyáltalán nem? Kicsit sem?
Hát néha, igen. Cicás vagyok. Karmolok.
Nem is játszod el ezt a nőies nőt?
Nem. Nekem elég a játék a színházban. Persze én is alakítok otthon, mint mindenki. Odahaza fantasztikus szerepek születnek. Látom az ismerőseimet, a rokonaimat, nagy színészek és!
A nőies nő szolgáló is tud lenni…
Ebben nem vagyok jó. Én főszereplő akarok lenni. A színházban sem szeretem azokat a darabokat, ahol nem vagyok héttől tízig színpadon. Nem szeretek a büfében ülni. Én azt szeretem, ha bemegyek hétkor, és tízkor úgy jövök ki a színpadról, hogy jártányi erőm nincs. A Lulu volt ilyen. Legalább fél óra kellett, míg aztán lesminkeltem. Nem volt erőm beszélgetni, bemenni a büfébe én ezeket a szerepeket szeretem. Mondjuk, ehhez is szoktam hozzá, ilyen szerepeken edződtem.
Dorottya, láttalak a kutyáiddal…
Ha nem színész leszek, akkor biztos, hogy állatorvos vagy etológus lesz belőlem. Végtelen türelmem van, semmitől nem riadok vissza, szülő macskámból, kutyámból kisegítem a gyereket, injekciót adok, torkán lenyomok gyógyszereket, bármit. Nem bírom ki az életet, hogy ne legyenek állatok körülöttem.
Három kutyád van, két cicád. Jó történeteket meséltél róluk és Sancikáról, a papagájról. Mit tudnak az állatok, amit mi nem?
Nekem nagyon vonzó az az evidencia, ahogy ők viszonyulnak a dolgokhoz. Ebben a bonyolult életben, ahol az ember olyan nehezen tud eligazodni a másikon meg önmagán, megnyugtató, hogy velük minden teljesen egyértelmű. Nem kell résen lenni, nincs bizonytalanság. És olyan romantikus, hogy ki tudok alakítani kapcsolatot egy másik fajta élőlénnyel. Hogy egy macska, aki annyira öntörvényű Nekem mégis olyan bensőséges kapcsolatom van az öreg cicámmal. Ő nagyon sokat tud rólam, és én is elég sokat tudok róla. Már nagyon idős, sokszor elmondom neki, hogy nagyon szeretem, mert tudom, hogy ez jó neki. És szeretném, ha a macskakor legvégső határáig élne. Ez az egyszerű dolog például, az én férjemmel sokkal bonyolultabb.
Miért?
Mert a cica, egyszerűen hálásan rám néz, karmocskáit kinyújtja, dörgölődzik kicsit, eh-eh-eh, ilyeneket mond. A férjem meg egyáltalán nem biztos, hogy dörgölődzik és dorombolni kezd, hanem lehet, hogy éppen nagyon morcos hangulatban van, és ja, és jó, és persze, és aha És akkor az ember egy kicsit megsértődik.
És Máté, a fiad?
Amikor pici a gyerek, ugyanolyan evidencia, mint a kis állatok. Azokon az estéken, amikor nem játszottam, ott ültem és meséltem és vakirgáltam a fejét, próbáltam behozni az időt, amikor nem voltam vele. És most fogom az egész nagydarab gyerekemet, és ráparancsolok, hogy most ez az egy perc az enyém, és te most tűrsz, itt vagy az ölemben, mert ez nekem jár. Megszorongatlak, aztán mehetsz. Ebből nem engedek. Mert hát hol van az a pici gyerek, akit én gyömöszölhettem. Jön egy szőrös nagydarab ember, nem is akar válaszolni, csak perszékkel beszél, tőmondatokban. Ezt így nem lehet. Amikor itt ül az ölemben a 190 centijével, akkor nekem kicsit jó. Mert amúgy már nem az enyém, hát igen, ez a birtoklási vágy, röstellem, de elvették tőlem, ez az igazság.
Dorottya, itt a vége, Van-e olyan szereped, amit szívesen tovább élnél?
Nincs. A magam életét akarom élni. Csak talán szebben. A szeretteimnek jobban a kedvére. Nem akarok más életet, a magamét akarom, minden bajommal és örömömmel együtt. Rengeteg dolgom van, elvagyok vele. Persze, időnként azt mondom, mindent eladunk, és elköltözünk az Egyenlítőhöz! Vagy veszünk egy kis halászhajót Horvátországban. Itt hagyjuk ezt a hisztérikus budapesti életet. Halászgatunk, esténként isszuk a jó kis vörösbort, jól elvagyunk…
Hát nem tudom, meddig bírnám…
