 |
Amikor felbőgtek a turbinák, megfogtam Petra kezét, és minden bátorságomat összeszedve becsuktam a szemem. Három rántással és két remegéssel később bocsánatkérő mosoly kíséretében a mosdóba távoztam. Az utazás hátralévő része zavartalanul telt, ugyan minden egyes légörvény, kanyar, vagy forduló hatására rám tört a rosszullét, de legalább Petra nem látta agonizálásomat. Persze sokáig nem titkolhattam távolmaradásom okát.
Te félsz a repüléstől! summázta észrevételeit Petra. Szeretlek! tette hozzá mosolyogva.
Gondolod, hogy én nem? dünnyögtem, és az jutott eszembe, hogy kaptam az élettől egy hét haladékot a következő halálos veszedelemig.
Petra számára a nyaralás minden napja felfedezésre váró kaland, ő mindent látni akar, és ha már látta, akkor ki is próbálja. Én viszont napközben elnyúlnék a tengerparton, este pedig nyakamba venném a várost, hogy találjak egy jó bulit. Mondjuk, ez Egyiptomban egyébként is necces, de nyüzsgést azért ott is találni, ellenben Petra az estéket romantikus gyertyafényes vacsora mellett képzelte el. Szóval úgy tűnt, a biológiai óránk pont fordítva jár. A második nap délelőttjén már nem hivatkozhattam az időeltolódásra, így Petra kirángatott a helyi bazárba. Minden árus nekünk akart eladni valamit, és természetesen Petrának szinte minden megtetszett. Fel nem foghatom, mire fogja használni a több zacskónyi ismeretlen fűszert, amit beszerzett. Viszont ahhoz már én is lelkesen asszisztáltam, hogy szegjük meg a legfontosabb szabályt, amire minden útikönyv figyelmeztet: utcai árusnál kaját soha ne vegyünk! Megkóstoltunk ezt-azt. Eszméletlenül finomak voltak!
Másnap a piramisokhoz indultunk. A piramisokról azt kell tudni, hogy nagyok, régiek, lenyűgözőek, és minden turistaparadicsomtól hihetetlenül messze építették az összeset. Nyilván, hogy arra méltatlan földi halandó ne láthassa azokat. A hajnalban induló buszban kezdetben hűvös volt, de csak azért, hogy mindenki elhiggye, ez egy kényelmes utazás lesz. Amint sütni kezdett a nap, kiderült, hogy a légkondi elromlott, következésképpen órákat utaztunk egy százfokos, levegőtlen, ősrégi buszban. Persze rám az odaúton hatni kezdett az előző napi ebédünk. Két hascsikarás között zöldre váltott az arcom. Petrának mindeközben semmi baja sem volt, csak reméltem, hogy nem néz súlyos utazásfóbiásnak!
Napokig gyűjtöttem az erőt a piramisos gyomorrontás után egy kis tevegeléshez. Minden híreszteléssel ellentétben a teve valóban kedves állat, bár kicsit imbolyog, néha zötyköl, de még mindig jobb mint a légkondi nélküli busz, a repülőről nem is beszélve. Ali, a tevehajcsár egész tevegelés alatt lopva Petrát figyelte. Miután a hotel előtt lehuppantam a nyeregből, bizalmasan hozzám lépett, és tört angolsággal megkérdezte, hány tevét kérnék Petráért? Mivel a Petráéknál tett családlátogatásom során atyai intelmeket kaptam erre az esetre, kedvesemhez fordultam:
Szívem, jó vőjelöltnek tartana apád, ha az általa előirányzott ötven teve helyett hatvanat kérnék érted?
Minden bizonnyal! De mondd meg Alinak, elég nehéz dolga lenne velem, ráadásul te félsz a repüléstől! Mi lesz veled, ha nem fogom a kezed a gépen? Arról nem is beszélve, hogy a hatvan teve igencsak tetemes túlsúlyt képezne hazafelé! profi érvrendszer volt. Tevék nélkül, Petrával távoztam, a másnapi repüléstől való páni félelemmel a gyomromban.
Petra egész heti sikerei után utolsó este végre nekem is kijutott a jóból. A hotel búcsúvacsoráján teltkarcsú hastáncosnő szolgált meglepetésként. A ringócsípőjű hölgy félreérthetetlenül nekem táncolt. Petra szerint nyilván azért, mert kihívóan néztem rá. Értem én, hogy sokat számítanak a kulturális különbségek, de van-e olyan kultúra, amelyikben a “jaj istenem, holnap szörnyethalunk egy zuhanó repülőben! nézésemet kihívóként lehet értelmezni?
Továbbra is várjuk leveleiteket, címünk: e.fejos@sanomabp.hu és h.szigeti@sanomabp.hu
