 |
1970-ben született Nyírbátorban.
Nős, kislánya nyolc éves.
1998-ban a Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomát tervezőgrafikusként. Diákként mellékesen plakátragasztó volt, majd csapos a Tilos az Á-ban. Közben csatlakozott az alternatív Hold Színház társulatához, egyik alapítója a TÁP Színháznak. 1995-ben leszerződtette a Katona József Színház.
Ismertebb filmjei: Balra a nap nyugszik, Valami Amerika, Magyar vándor.
Interjúnk készítője, Sztankay Ádám régről ismeri: jó viszonyuk magyarázza, hogy tegeződő formában közöljük a beszélgetésüket.
– Jó pár évvel ezelőtt nyilatkoztad, nagyon kíváncsi fickó vagy. Izgat, hogy hol vannak a határok: mivel lehet megküzdeni, mit lehet még elviselni; és mi az, ami már sok az embernek. Sűrűsödtek mára a tapasztalataid?
– Ami az extrém helyzeteket illeti, szinte túlcsordult a pohár.
– Ezért kell búcsúznod tíz év után
a Katona József Színház csapatától?
– A színház direktora, Zsámbéki Gábor döntött így. Egyrészt a színházakra általában jellemző nehéz gazdasági helyzettel magyarázta a dolgot, másrészt a Buci-effektus is működött: Stohl András televíziós szereplése miatt került ki a társulatból.
– Stohl András műsorokat vezet. Te a rövid életű Claudia-show után a Szeret, nem szeret című tévésorozatban színészi feladatot kaptál. A kettő nem ugyanaz.
– Szerintem sem. Ráadásul december óta egyetlen új epizódot sem forgattunk. Tévés szempontból túl minőségi termék volt a sorozat: a gagyit könynyebb eladni. Ám megértem Zsámbéki döntését még ha teljes szívvel nem is tudom elfogadni. Mindenesetre egész életemben büszke leszek arra, hogy a Katona tagja lehettem.
– Más nem magyarázhatja a menesztésed? Ha szóba kerül, általában kitérsz, de mégis tény: nemcsak a szakma, a közönség is beszélt arról, hogy a Valami Amerika forgatása előtt problémáid voltak. Sokan aggódtak érted, bár nem tudták pontosan, mi is a helyzet. Nem lehetne végre tisztázni a dolgot?
– Félek, talán nem tudnám ügyesen elmondani
a történetet.
– Interjúkban mégis sokszor hivatkozol jó nevű pszichiáter barátodra, aki segített megérteni, mi az igazi érték az életben: Nem a külsőségek, hanem az, ami az emberben rejtőzik. Erről ma mindenkinek dr. Csernus Imre pszichiáter jut az eszébe.
– Csernus doktor valóban jó barátom, és tényleg voltak problémás időszakai az életemnek. Ha
eljön az ideje, talán könyvet írok minderről. Akadt élmény bőven.
– Partnered volt a Kontroll című filmben Csányi Sándor, aki azt nyilatkozta: sokan hisznek a kelet-európai zseni példaképében, aki harminc éves koráig megvalósítja az életművét, aztán elpusztítja
magát. Csányi időben rájött, hogy ennek semmi értelme. Viszont Ternyák Zoltánt, korosztályának egyik legtehetségesebb színészét az ital vitte el tavaly. Akárcsak Csendes Olivért, akit főként
a színházi publikum ismert. Másokról is egyre többet hallani: gondjuk van az alkohollal, drogokkal. Megveszett a világ?
– Valami baj biztos van a világgal. Minden felgyorsult, pörög. Összekuszálódott az értékrend. De esetemben ez nem jelenthet önigazolást. Velem következő a helyzet: amikor lemegy az előadás, szeretek elidőzni a büfében, inni egy-két pohárral. A színész eleve mulatós fajta. Van persze köztünk kötélidegzetű, aki a nagymonológ közben lefuttatja magában a vaníliás puding receptjét. Én rendesen belepusztulok egy komoly előadásba. Utána kell egy kis bódulat. Szervesen hozzátartozik
a dologhoz.
– De hol a határ?
– Ami engem illet, azt hittem, majd időben meghallom a vészcsengőt. De mire megszólalt, már késő volt. Az ember elveszti a valóságérzékét, ha túl sokáig áltatja magát és a környezetét. Csernus doktor éppen arra tanít, hogy vállald fel az elfogadhatatlant. Ne hazudj tovább senkinek, elsőként az önbecsapással hagyj fel. Ha erre képes vagy, akkor visszatalálhatsz a határon belülre.
– Nyugdíjas szüleid tisztes, civil életet élnek. Édesanyád óvónő volt, édesapád cukrász. Nyírbátorban cseperedtél fel. Mesélted, hogy amikor kamaszként
Pestre kerültél, mindenkinek köszöntél az utcán. Úgy szoktad meg otthon. Ma téged süvegelnek meg sokan.
Nem a népszerűség zavarta meg a vidéki fiút?
– Azzal semmi gondom. Ma is az vagyok, aki voltam. Ha kedvem van, felszállok a metróra, eszem egy kolbászt a hentesnél, és kedvelem a füstös kiskocsmákat. Az emberek sokszor nem is hiszik el, hogy ugyanaz a fickó járkál közöttük, akit a tévében, filmekben látnak. Általában a közönség szeretetét tapasztalom, amiben nincs semmi zavaró. Azt furcsábban élem meg, hogy bár a filmek ismertté tettek, nem nagyon tudok olyan színházi előadást ajánlani az érdeklődőknek, amelyben alaposabban megmutathatnám magam.
– Mi magyarázza, hogy most első színházi főszerepedet a Madách Kamarában kaptad a Piszkavasban?
– Évekkel ezelőtt jeleztem a Katona direktorának, hogy szerintem túljutottam már a tanulóéveken, jöhetnének a nagyobb szerepek. Azt felelte mosolyogva, nem találna nálam jobbat a pármondatos figurákra.
– Lehet, végül hasznodra lesz, hogy elmész a színháztól.
– Mégiscsak elvesztettem a színházi családomat. Kegyetlen dolog.
– A búcsú után mivel vezetted le a feszültséget?
– Ilyen helyzetben általában lemegyek az edzőterembe: öklözöm vagy kempózom. Aztán felülök a motoromra, és nyomom, ami belefér.
– Kemény sportok, veszélyes szenvedélyek.
– Szeretem, ha zubog az adrenalin.
– A siklóernyőzéssel lányod születése után mégis felhagytál. Korán nősültél, a feleséged, Judit bölcsészhallgató volt, miközben te a képzőművészetire jártál.
– Ő a Katona titkárságán kezdett dolgozni, nyolc éve született lányotok, Bori.
– Családi lapokban mesélted három-négy éve, hogy párod volt az első nő, aki minden őrületeddel együtt elfogadott, ezért is nősültél habozás nélkül. Aztán a magánéletet firtató kérdéseket egy-két éve rendre hárítani kezdted.
– A feleségemre ma is minden helyzetben számíthatok. Más kérdés, hogy a magánéletemben lehetnek olyan helyzetek, amelyekhez senkinek semmi köze.
– Minél nagyobb a csend, annál több
a pletyka.
– Engem nem könnyű kikezdeni. A házasságomnak erős alapjai vannak. Már a legelején tisztáztuk
a felállást.
– A színházi világ érzelmi kuszaságában nehéz fenntartani a családi harmóniát. Még akkor is, ha nálad kevésbé vehemens személyiség az illető művész.
– Ha valaha be is ütne a mennykő, nem hiszem, hogy annak köze lehetne a hivatásomhoz.
– Azt mondod, minden helyzetben számíthatsz a feleségedre. Ha éppen helyzet van, hogyan tálalsz ki? Kisfiús leszel, vagy maradsz ilyen macsós?
– Lehet, hogy hülyén hangzik tőlem, de egyre
ritkábban van helyzet. Mindenesetre az érzelgősséget nem kedvelem. Igyekszem racionálisan, tényszerűen előadni a mondandómat.
– A segítőkész barátok sokan vannak?
– Csak egy-kettő akad. Ez különös, mert én elég nyitott vagyok.
– Mégsem vagy hétköznapi figura. Már megjelenésed is egyedi. Manapság viszont mindenki trendeket követ.
– A képzőművészeti iskolákban azt szoktam meg, hogy az egyéniség fontosabb annál, mint hogy könnyen uniformizálódjon az ember mindenféle divathoz, izmusokhoz.
– Apának milyen vagy?
– Mint egy sokat foglalkoztatott színész: alig jut időm a lányomra. Több fontos pillanat volt az életében, amikor nem tudtam jelen lenni. Pedig próbálkoztam! Megesett, hogy előadás közben amikor csak a darab első és utolsó jelenetében volt szerepem hazaszöktem hozzá, pedig ez szigorúan tilos. Magam is rájöttem, hogy ez felelőtlenség, haszna sincs belőle igazán senkinek. A nevelés gondja így elsősorban a feleségemre hárul. Egyébként meg hosszú évek óta ez volt az első nyár, amikor nem forgattam, hetekig nem akadt munkám. Igyekeztem minél több időt Borival tölteni.
– A dologtalanságnak mi volt az oka?
– Kezdem azt gondolni, hogy túlságosan karakteresre híztam magam. Konkrétan tudok is egy filmszerepről, amelytől tizenöt fölös kilóm miatt estem el.
– Az új évadban mire számítasz?
– Új felkéréseket nemigen kaptam. Játszom
a Madách Kamarában, egy-két szerepre viszszavárnak a Katonába is. Nyolc-tíz estém lesz foglalt. Arra számítok, sokat járok majd edzőterembe. Igyekszem lefogyni.
– Havi nyolc-tíz előadásból meg lehet élni?
– Azt nem mondanám.
– Mégsem érzem szavaidban a feszültséget.
– Nem vagyok fatalista, nem hiszek a csodákban sem. Mégis úgy volt eddig, hogy amikor már
minden kötél szakadt, jóra fordultak a dolgok.
– Amikor riadt vidéki fiúként bekerültél
a pesti képzőművészeti középiskolába, sokáig minden grafikádat visszafogott, szürkés tónusban készítetted. Idővel ahogy kezdtél megszabadulni félelmeidtől, kisebbrendűségi komplexusaidtól
képeid pezsgőbbek, expresszívebbek
lettek. Most nyugalmat mutatsz, de azért kíváncsi volnék, a mai képeidnek milyen lenne a színvilága?
– Sötét. Tudom, kipróbáltam. Azért is maradt el
a folytatás, mert túl komor hangulatuk lett a képeknek. Bár el tudnék képzelni valami furcsa, absztrakt, monokróm festményeket is. Amelyeknek erős színeik vannak. Igaz, hidegek, kemények.
