 |
A fiatal programozómérnöknő, Hajdú Katalin Anna (harmadik utóneve Abigail, s talán ez fontos a történetünk szempontjából) társával-párjával, Vikor Györggyel ingatlanforgalmazásból élt, de minden vágyuk az volt, hogy egyszer majd olyasmivel foglalkozzanak, amit mindketten szenvedélyesen szeretnek. Ez csak egyvalami lehetett: a festészet.
A hetvenes években kezdtem képeket gyűjteni meséli György , elsősorban maguktól a művészektől és BÁV-aukciókon vásároltam. Aztán a feleségem betegeskedni kezdett, és minden vágya egy olyan családi ház volt, ahol a fiainknak is önálló lakrészük lehetett. Hogy ezt megvásároljuk, eladtam a gyűjteményemet, de annyira fájt a szívem a képekért, hogy tíz évig nem is mentem festmények közelébe. Katalin szintén szerette a szép festményeket, édesapja révén is, aki művészettörténet-tanár.
Kis Elmebeteg Vállalkozás
Katalinék figyelték a Váci utcában lévő a Vasudvar átépítését, és szerettek volna létrehozni ott egy művészeti központot. Az árverési vásárlás bevezetése mellett döntöttek hiszen az árverési index alapján még egy laikus is megismerheti egy-egy festő “árfolyamát, és tudja, meddig mehet el a licitálásban , elhatározták, hogy konzultációs lehetőségeket nyújtanak a kezdő gyűjtőknek.
Eléggé megszilárdult akkorra az árverési piac, nem látszott könnyűnek betörni, ezért el is neveztük a vállalkozásunkat Kis Elmebeteg Vállalkozásnak mosolyog György. Mégis megalakították az Abigail Galériát.
Speciális területet választottunk: a tizenkilencedik-huszadik századi festők képeit, és ezen belül megpróbálunk magas színvonalú munkákat kínálni magyarázza Katalin. Addigra már mindketten elvégezték a festménybecsüs tanfolyamot, de a szemük korábban is “ráállt a színvonalas képekre. Nyolc hónapig kutatták-keresték első aukciójuk anyagát. Megérte a hosszú felkészülés, és az, hogy saját gyűjteményükből is válogattak az aukciókra: első árverésükön telt ház volt, és ők, látva, hogy érdekli az embereket a kortárs festészet, egyre inkább felvállalták ma élő művészek bevezetését a piacra.
 |
Azt tapasztaltuk, hogy például a remek kortárs művész, Bér Rudolf festményei nem nagyon kaphatók hazánkban meséli György. Felhívtuk, de azt mondta, ő külföldön jól befutott, és úgy érezte, nem értékeli őt túlságosan a magyar közönség, ezért mint mondta nem áll érdekében, hogy betörjön a magyar piacra. Végül meggyőztük, tegyünk egy próbát, mi bevezetjük! Ma már itthon is keresik a képeit, és ősszel, a nyolcvanadik születésnapjára jubileumi kiállítást rendezünk számára.
Katalinék napjainkban már nem találkoznak olyan festővel, aki ne válna meg a műveitől régebben sokan voltak ilyenek. (Például Istókovits Kálmán egész életében egyszer adott el egyetlen képet egy japán küldöttségnek, a hetvenes években. Nagyon jó árat fizettek neki a képért délután és ő este megjelent a pénzzel a szállodában, ahol a japánok laktak, és visszakérte a festményt, mert nem tudott megválni tőle. Inkább nélkülözött, de még megmutatni sem szerette másoknak a képeit.)
