A sors akarata, hogy gyerekotthonban dolgozzam

Neki legalább akkora öröm az, ha valamelyik hátrányos helyzetű gyerek leérettségizik, vagy jó ember válik belőle.

– Oláh Ibolya jól van. Tiszadobon készül a lemezfelvételre, visszazökkent a normál kerékvágásba. Helyükre kerültek a dolgok a fejében, a régi gondolkodásmódjával éli az új életét – meséli Illésné Áncsan Aranka, akit Ibolya nevezett el Anyácskának. – Vele mindig szorosabb volt a kapcsolatom, mint a többi gyerekkel. Ibolyának különleges személyisége van, ami takarítónőként ugyanolyan érdekessé tette, mint megasztárként. Ám rajta kívül is sok értékes, tehetséges fiatalunk van Tiszadobon. Szerencsére akad olyan is, aki könnyebb eset, mint Ibolya – teszi hozzá nevetve.
Egy fiú nemrég fejezte be a Képzőművészeti Egyetem grafikus szakát, ő indul a Megasztár második részében. Horváth Kálmán, a Duna Televízió munkatársa, és Balogh István Szilveszter, a Rádió C riportere is Tiszadobról indult. Aranka nem büszke minden híres gondozottjára, van olyan, aki emberileg nem üti meg a mércét, ezért nem szívesen beszél róla. A legtöbb tiszadobi gyerek viszont nem ismert, Anyácska mégis nagy szeretettel beszél róluk.

– Valakit például azért tartok nagyon értékesnek, mert egy kisegítő iskolából került hozzánk, de annyira összeszedte magát, hogy le tudott érettségizni. Ez egyrészről sikertörténet, de szomorú kórkép is az állami gondozottakról és a roma gyerekekről. Nem volt ugyanis fogyatékos, mégis fogyatékosok iskolájába járt. Azokra is örömmel emlékezem, akik jó emberek lettek, és mindent megtesznek azért, hogy elérjenek valamit. Van egy lány, aki enyhe értelmi fogyatékosan elvégezte a szakmunkásképzőt, pedig tizenvalahány éves korában tanítottuk meg olvasni. Ezek ugyan nem a nyilvánosság előtt zajló sikerek, ám attól még óriásiak.





Cigi, verekedés, szegénytelep

Aranka csillogó szemmel mesél a gyermekváros lakóiról, azt mondja, nem véletlen, hogy nevelőotthonban dolgozik.

– Mély nyomot hagyott bennem, hogy hároméves koromban meghalt az édesanyám. Az édesapámat tizenhét évesen vesztettem el. Ő katonatiszt volt, de nagyon fiatalon leszázalékolták, lakónyilvántartó lett Heves megyében, egy szegénytelepen. Ott nőttem fel, a falu legnehezebb figurái, szociálisan, mentálisan sérült emberek között. Többnyire fiúk voltak a barátaim, nagyon mozgalmas, izgalmas gyerekkorom volt. Sokat fociztunk, lábteniszeztünk, fára másztunk, minden csínyben benne voltunk. Ha kérdezik, hogy dohányzom-e, mindig megmondom az igazat: ötödikes koromban leszoktam, azóta nem. A faluban lakó gyerekek féltek a telepiektől, tőlem is. Pedig kizárólag a fiúkat vertem meg néha, a lányokat mindig megvédtem. Egyébként jó rendű tanuló voltam.

Arankáék szűkösen éltek, négyen voltak testvérek, mindenen osztozniuk kellett. Ma is nagyon jóban vannak, bátyja Tiszadobon él, húga a szomszéd faluba költözött, hogy közel legyenek egymáshoz, csupán az öccse lakik messzebb tőlük. Aranka a hevesi kis faluból a fővárosba került, vegyipari szakközépiskolába. Hamar rájött, hogy nem akar vegyész lenni, inkább a színház világa vonzotta. Öltöztetői állást szerzett a Nemzetiben, de már az első munkanapjára sem tudott elmenni: eltörte a lábát – a színházi karrier füstbe ment. Barátnője hívta Tatabányára, ahol képesítés nélküli nevelőtanári állást kapott a József Attila Nevelőotthonban. Szinte azonnal érezte, hogy megtalálta a helyét. Tudta, gyermekvédelemmel szeretne foglalkozni, ezért is jelentkezett a szombathelyi főiskola testnevelés-népművelő szakára.

– Általános iskolás koromtól kezdve sportoltam, ez nekem nagyon sokat jelentett. Úgy vélem, a sport nagyon fontos a gyerekotthonban nevelkedőknek, különösen igaz ez a csapatsportokra. A népművelést a színház iránti vonzalmam miatt választottam, és a kultúrára is nagy szüksége van a gyerekeknek.

>> Itt következik a II. rész!