Tanár úr, a maga szíve sose fáj? – II. rész

Dunai Judit, angol-pedagógia szakos gimnáziumi tanár

Akinek nincs humora, ne menjen tanárnak!

– Tanárnő, a maga szíve sose fáj? – kérdezem Dunai Judit angol-pedagógia szakos gimnáziumi tanárt – három majdnem-felnőtt gyerek édesanyját, az ismert színész, Dunai Tamás feleségét –, aki kiváló eredménnyel tanítja az “új latint”. Azt a közvetítő nyelvet, amellyel a világ bármelyik országában – a tudomány bármely területén – elboldogul a Present Perfect ismerője.

– Naná, hogy fáj! – néz rám Judit elgondolkodva –, hiszen a rengeteg öröm mellett kudarcok is érnek… Ráadásul az idei év különösen izgalmas lesz a középiskolákban! Nekem tetszik, hogy a kétszintű érettségi elsősorban a gyakorlati tudást fogja mérni, hiszen meggyőződésem, hogy kevésbé kell a nyelvtanra összpontosítani, fontosabb a beszéd, az értés, a fogalmazás, a kommunikációs képesség. Mégis van bennem feszültség! Persze, részt vettünk továbbképzéseken, átéltük a tavalyi próbaérettségit, kijavítottuk a dolgozatokat, de idén máris itt van a puding próbája… Túl gyors a folyamat! Az lett volna jó, ha 2003 tavaszán tartjuk a próbaérettségit, aztán adunk egy tanévet arra, hogy a tanárok kiérleljék az új, más módszereket, és akkor nyugodtabbak, magabiztosabbak lehetnénk.

– Azt mondod, voltak kudarcaid…

– Mindenkinek vannak, aki letagadja, hazudik! Én anyatípusú tanár vagyok, ezért viselt meg nagyon, hogy tavaly az egyik csoportommal sehogy sem találtam hangot. Pedig sokat készültem az óráimra, törtem a fejem rajtuk a trolin, otthon, éjszaka… Valahogy mégsem sikerült e két osztályból összeverbuvált nem-közösséget közösséggé formálni. Nem tudtam elérni, hogy türelmesebbek, toleránsabbak legyenek egymáshoz. Ilyesmi ritkán fordul elő, ezért szenvedtem meg…

– Az egóról szól a világ. Elég bekapcsolni a televíziót… Talán ezért türelmetlenek egymással.

– Pontosan. De nem szabad beletörődni! Egyre gyakrabban érzékelem például, hogy a tanítványaim nem tudnak játszani. Képtelenek veszíteni, agresszívak, rosszul tűrik a másik tudását, jobbságát… Ezért (is) kellene velük még többet beszélgetni. Vágynak rá! Mert ha “csak” oktatok, elvész a lényeg… Tavaly az egyik végzős osztályom kiírta a szekrényére, amit egy órán mondtam nekik: Tessék néha nem tanulni, és bámészkodni! Tudom, ez nem túl tanáros mondat, de arra gondoltam, hogy néha meg kell állni: gondolkodni, figyelni, a másik emberre rácsodálkozni…

– Judit, gondokról beszélsz, közben mosolyog a szemed…

– Persze, mert szeretem a munkámat! És izgatott vagyok, mert megint kezdődik valami új. Minden gyerek, minden osztály kihívás… Azt az örömömet is megosztom veled, hogy Misi fiam idén diplomázott angoltanárként, és a végzettsége alapján már a kollégám! Miatta (is) figyelem a fiatalok munkáját, nem szégyellem, hogy időnként tanulok tőlük. Furcsa, hogy én társaságban általában gátlásos, zárkózott, figyelő természet vagyok, de az iskolámban, a gyerekek és a kollégák között kinyílok. Nem baj, hogy a mostani tanévben megint versenyt fogok futni az idővel, és újból szükségem lesz a humorérzékemre meg az öniróniámra… Tudod, mit gondolok mostanában? Akinek nincs humora, az nem tud megmaradni a gyerekek között, az ne is menjen tanárnak!

Egy nyolcszáz fős Rt. vezérigazgatója…

Olyan a Szent István Gimnázium augusztus 23-án, mint egy komoly vőlegény az esküvő előtt. Felelősen készülődik, rendet tesz a holmijai között, a ruháit gondosan kikészíti… Az “Istvánban” takarítanak, virágot locsolnak, tisztán ragyog a százkét éves épület, várja a gyerekeket. Lázár Tibor, a tavaly megválasztott, fiatal igazgató kora reggel fogad. Néhány percnyi beszélgetés után pontosan értem, hogy a tanári kar miért választotta meg őt ellenszavazat nélkül, de azt is érzem, hogy óriási a felelőssége.

– Nehéz volt az előző tanév – szögezi le őszintén. – Pályakezdő igazgatóként éltem át az oktatásirányítás milliónyi változtatását, közben arról dúlt a vita (a fejünk felett), hogy a Szent István kikerüljön-e a Zuglói Önkormányzat irányítása alól… A tananyag és az óraszám csökkentéséről, a pedagógiaprogramunk kötelező újraírásáról, próbaérettségiről meg arról, hogy eközben osztályfőnök is voltam, most nem beszélek…

– És a családja?

– Össze kell és lehet egyeztetni a munkát a családdal! Nekem ez nagyon fontos. A két kicsi gyerekem meg a feleségem nem szenvedhet attól, hogy igazgatóságra adtam a fejem. Tehát mindennap itt voltam reggel nyolckor, késő délután indultam haza – ez idő alatt a kollégáimmal megállás nélkül pörögtünk, én hozzászoktam ahhoz, hogy ötpercenként döntéseket hozzak –, de nem kuksoltam itt estig. Arra is próbáltam vigyázni, hogy ne változzak meg nagyon… Valószínűleg azért sikerült, mert alaposan felkészültem. Öt évvel ezelőtt is megpályázhattam volna az igazgatóságot – az elődöm támogatott –, de akkor még túl fiatalnak tartottam magam. Azóta a történelem-földrajz szakom mellé szereztem egy közgazdászdiplomát, és elvégeztem Műszaki Egyetemen a vezetőképzőt.

– A közfelfogás szerint a Szent István szigorú reáliskola. A “világ” közben Mammont imádja, és alig-alig becsüli a tudást meg a hagyományos értékeket.

– Örülök, hogy ezt felveti! Meggyőződésem, hogy a huszonegyedik században óriási szükség van olyan szigorú, következetes iskolákra – szigetekre! –, amelyek tudatosan vállalják, hogy értéket közvetítenek (erkölcsieket éppúgy, mint megalapozott tudást), és közben nem válnak divatos “versenyistállókká”. Ennek érdekében konfliktusokat is felvállalunk. Volt példa arra, hogy meg kellett válnunk olyan gyerektől, kollégától, aki nem illett bele az értékrendünkbe. Persze elég fiatal vagyok ahhoz, hogy tisztában legyek a minket körülvevő világgal. Épp ezért tartottak nálunk előadásokat drogprevencióval foglalkozó szakemberek, de nagy örömömre a többségük kijelentette, hogy meglepően kevés az érintett gyerek. Tudom, hogy a mi szigetünk sem lehet “szűz”, tehát nemcsak megelőzünk, de ellenőrzünk is.

– És hogy viselte az iskolai életbe “benyomuló” politikát?

– Ha hivatalos beszélgetést folytatnánk, akkor azt mondanám, hogy az oktatási intézmények függetlenek a politikától. De most ezt nem mondom… Inkább azt hangsúlyozom, hogy mi gyakran felemeltük a szavunkat – törvénymódosító javaslattal is éltünk –, ha valamivel nem értettünk egyet. Azt sem hallgatom el, hogy néha fájdalmasan éli át az ember, hogy kicsi a mozgástere. Én egy nyolcszáz fős Rt. vezérigazgatója vagyok – hétszázhúsz diákom van, és nyolcvan kollégám! –, miközben az önállóságom milliomodnyi egy részvénytársaság vezetőjéhez képest… De nincs időm önsajnálatra, inkább meg kell kímélnem a kollégáimat (lehetővé kell tennem, hogy nyugodtan taníthassanak), közben arra is figyelek, hogy az elveimet ne adjam fel. Önálló pedagógiai elképzelések nélkül nem lehet jó iskolát “csinálni”!

– Ha jól meggondolom, már egy órája csak konfliktusokról beszélgetünk.

– Ennek ellenére jókedvűen vágok neki a tanévnek! Tudja, miért? Mert tavaly számtalan őszinte-kedves jelét adták a kollégáim annak, hogy mellettem állnak. Úgy érzem, csapat van mögöttem, ez erőt ad! Egyetlen dologtól félek: az anyagi helyzetüktől. Nyáron sokan kértek fizetési előleget, amiből a közgazdászdiplomám nélkül is leszűrhetem, hogy kevésből kell megélniük. Pedig a gyerekeknek, a szülőknek és nekem nagyon fontos, hogy jó legyen a közérzetük, ne szoruljanak rá arra, hogy pluszmunkákkal egészítsék ki a fizetésüket! Bánt, hogy ezért én, “a részvénytársaság vezérigazgatója” csak keveset tudok tenni…