Gyerekember, nagy álmokkal

– Láttátok? Mit szóltok hozzá? Ugye, milyen megnyerő volt? És milyen rokonszenves, kedves, elbűvölő?!

Én tudálékosan bólogattam, hogy persze, persze, és kapva az alkalmon, mondtam még néhány embert, akik az előző napon szintúgy fantasztikusan teljesítettek, de rájuk nemigen figyeltek a többiek, így be kellett látnom, itt most elvitathatatlanul ő a sztár. Nem a bajnokok, nem a rekorderek, nem a fényes csillagok, hanem – Gyurta Dániel. Ezüstérmével, tizenöt évével, egyedülálló versenyzésével és lenyűgöző egyéniségével.

– Ismered? – szegezték nekem a kérdést, nyilván abban a reményben, hogy akkor gyorsan tudok beszélni vele, én pedig hirtelen, valami furcsa sugallatra rávágtam: igen. Holott az igazság az, hogy nem ismerem. Vagy mégis? Régóta igyekszem figyelemmel kísérni, róla minél többet megtudni, ám ezzel együtt füllentés volt a részemről azt állítani, hogy ismerem. Akkor miért is követtem el ezt a csalárdságot? Talán, mert rám is nagy hatással volt, ahogyan kiállt az uszodában, ahogyan úszott, amilyen magabiztosan versenyzett világklasszis riválisokkal szemben, ahogy szinte az egész mezőnyt lehajrázta az utolsó húsz méteren, és amilyen tekintettel belenézett a kamerába a verseny végén. Abban volt valami egészen rendkívüli. Mintha valami más bolygóról keveredett volna ide, olyan titokzatosságot sugárzott.

Keresem Wladárt Sándort, másnap este meg is találom. Kérdezem, nem tudna-e segíteni, hogy megtaláljam Gyurta Danit? – Ha megfelelne, hogy most odaadom neki a készüléket, akkor tudok – feleli. Kiderül, hogy Dani pár perce érkezett meg Athénból, és most ünneplik szűk körben sikerét. Odaadja a telefont. Dani hangja érett, határozott. Hajnalban lesz a Napkeltében, ha esetleg odamennék, és nekem is jó lenne, akkor utána ott félreülhetnénk… Remek! Másnap hajnalban robogok is ki. A váróban hárman ülnek. Egy nagyon rokonszenves, szerény, megdöbbentően fiatal házaspár, és pólóban, sortban, sportcipőben az ifjú sztár. Néhány szót váltunk, aztán jön Gyárfás, és hívja be a stúdióba. Szeretném figyelni a beszélgetést, de ismerősök jönnek, és velük locsogok mindenféle lényegtelen dologról.

Közben a szülőket figyelem. Összebújva nézik a képernyőt. Büszkék is, ugyanakkor némi féltést is érzek gesztusaikban: Dani életében új szakasz kezdődött, kilépett a nyilvánosság elé, megváltozik a világ körülötte, ugyan mi lesz majd ebből?

Vége a beszélgetésnek, kijönnek a stúdióból. Int, akkor essünk neki. Leülünk egy távolabbi asztalhoz. Térdeire könyököl, érdeklődve rám néz. Fura érzés kelt hatalmába, egészen a hatása alá kerülök. Régóta hiszem, hogy valóban léteznek öreg szellemmel született emberek, tapasztaltam is ilyesfélét, most azonban szinte a bizonyosság erejével érzem. Tisztaság, béke, nyugalom, és valami megdöbbentő bölcsesség árad belőle. Mosolya viszont kicsit félszeg, kicsit huncut és nagyon megnyerő. Összekulcsolt kezei jelzik, hogy igyekeznünk kell.

– Hova mentek nyaralni?

– Még nem tudom. Számomra is meglepetés lesz. Abban az egyben reménykedem, hogy nem valami fürdővárosba, mert nincs kifejezett úszhatnékom.

– Most elég volt?

– Kicsit nagyon.

– Egyébként szeretsz úszni?

 – Persze! Az olyan jó!

– Milyen jó? Szerintem nagyon unalmas lehet órákig csak a medence fenekét nézni…

– Á! Azt csak nézi az ember, de ezer más dolgot lát. Bármit, amit gondol, kitalál, elképzel. Ez valami csodálatos szabadság, hogy közben bármerre, bárhova szárnyalhatsz.

– De közben csak a hosszakat rovod ide-oda, százezer kilométeren keresztül…

– Ez igaz, ám az is, hogy minden egyes hossz más. És minden tempó is, minden hullám, minden lélegzetvétel. Csak nyitottnak kell lenni, és észrevenni ezeket.

– Egyébként is nyitott vagy?

– Talán túlzottan is. Nagyon sok minden érdekel a világból.

>> Itt olvasható az interjú II. része!