Éljünk együtt, utána házasodjunk!

A nagyításhoz kattints az ábrára!

A megkérdezettek többsége szerint az emberek nem veszik elég komolyan a házasságot, és túl könnyen válnak el. (Emlékeznek, mit mondott az anyakönyvvezető? A társunkkal – az emberi kapcsolatainkkal – úgy bánunk, mint a megunt tárgyainkkal…) A válaszadók közel hatvan százaléka vélekedett úgy, hogy az a legjobb, ha a pár egy ideig együtt él, és utána házasodik, közben csak húsz százalékuk állította azt, hogy akkor jó házasodni, ha korábban nem élünk együtt. Közel ennyien (tizennyolc százalék) tették le a voksukat az élettársi kapcsolat mellett, azaz együtt kell élni, de felesleges házasodni. Abban viszont egyetértettek a válaszadók, hogy társsal élni jobb, hiszen mindössze két százalékuk tanácsolná a fiataloknak, hogy éljenek egyedül.

A nagyításhoz kattints az ábrára!

Valószínűleg harminc-negyven évvel ezelőtt többen értettek volna egyet azzal az állítással, miszerint „jobb rossz házasságban élni, mint egyáltalán nem kötni házasságot”, miközben 2004-ben kevesen bólintottak e véleményre. Szerencsére a vizsgálat arról is árulkodik, hogy az emberek többsége a saját élethelyzetét tartja jónak, boldogítónak, hiszen a házasságban élők többsége szerint „a házasok boldogabbak, mint a nem házasok”, és „a házasság fejezi ki leginkább két ember összetartozását”. A személyes szabadságot viszont azok tartják a legfontosabbnak, akik soha nem álltak anyakönyvvezető előtt. Az is örvendetes, hogy a válaszadók többsége érzelmi okból (nem anyagi megfontolásból vagy a külső nyomására) házasodik, hiszen bármennyire változik a világ, attól a vágytól, hogy megtaláljuk az igazit, egyetlen generáció sem tud (és nem is akar) szabadulni.





Külső nyomás

A házassággal kapcsolatos kijelentések közül az, hogy az esküvő tulajdonképpen a külső elvárások miatt köttetik, nem tartozik a legelfogadottabbak közé. Természetesen a szakember ehhez hozzáteszi, hogy a személyes tapasztalatok mellett nagy szerepe van a jelenlegi élethelyzetnek. Mert eljöhet az a pillanat, amikor akarva-akaratlanul úgy érezzük, mégiscsak hat a láthatatlan nyomás.
Mariann azon a nyáron töltötte be a harminckettedik életévét. Egészen addig – igaz, egyre bizonytalanabbul – azt hangoztatta, hogy a dolgokat nem szabad erőltetni, majd eljön az igazi, ha el kell jönnie. Ám augusztusban, amikor három barátnője is férjhez ment, és ő mindhármójuk lagziját egyedül ülte végig, szóval nyár végén azt mondta: elég a várakozásból.
– Barátnőim, kolléganőim addig is ajánlgatták, hogy összehoznak biztos férjjelöltekkel, és áradoztak az illetőkről. Én ennek nagy büszkén ellenálltam, de augusztusban azt mondtam, legyen. A legjobb barátnőm egy biztosítási cégnél dolgozik, és igen gyakran emlegette az egyik kollégáját, aki nagyon jóképű, nagyon okos, tisztességes, kedves, rendes, pont jó lenne neked, sóhajtozott. Így az első jelöltet nem kellett sokáig keresni. Egy délután bementem a barátnőmhöz az irodába, és addig jártunk le s fel, amíg szembe nem jött az illető. Nagyon szimpatikusnak találtam, így második lépésként egy véletlen első találkozást kellett szerveznünk. Ez sem volt nehéz, de néhány szavas beszélgetés láthatóan nem volt elég arra, hogy valami történjék. Közben találkoztam másokkal is, de egyik sem tetszett annyira, hogy akár még egyszer találkozni akarjak velük. Közben a barátnőm igyekezett közelebb férkőzni a jelöltünkhöz, aki a büfében, sorban állás közben egyszer csak kibökte, hogy milyen kedves nő vagyok, kár, hogy az ilyen nők mind férjnél vannak. A barátnőm kis híján kiesett a cipőjéből, olyan gyorsan igyekezett tisztázni a félreértést. Még így is eltartott egy darabig, míg összerendeződött a mi párosunk, igaz, most már házasok vagyunk, és tavaly megszületett a lányunk is. A férjemnek egyébként elmeséltem a nagy női összeesküvés történetét, mert sok mindenre képes voltam azért, hogy családom legyen, de azt nem akartam, hogy valami fontos dologban titok maradjon köztünk.