Nem megkérte a kezem. Fogta…

A Gaál család most várja a negyedik gyereket, de esküvőt nem terveznek.

A hatéves Marci, ha akarok menni, ha nem, az erkélyre húz: – Nézd!
A szomszéd ablakában egy őzláb árválkodik, a gyerekek egész lázba jönnek tőle. Berni, az ikrek mozgalmasabb fele lufikat tesz harcképtelenné. Kedvenc kengurujával az ölében, lelkesen asszisztál hozzá a kishúguk, aki így mutatkozik be: – Gaál Vanda Mandula. És mutatja az ujján, hároméves. Aztán anyja hasára bök. Réka kétoldalt fogja a pocakját, azt gondolom, még egy-két hét, és itt a baba. Nevet.

– Mindenki ezt hiszi… De még messze van, januárra várjuk. Megpróbálom megállni, hogy ne kérdezzem meg, fiú lesz, vagy kislány…
Hamisítatlan, gyerekközpontú család a Gaáléké, a kis gödi lakótelepen mondják is, ahogy ez a két fiatal rendezi a mindennapjaikat, az ritkaságszámba megy. Nyüzsgés van körülöttük, a mediterrán harsányság mindennapos, mégis érezni egyfajta derűs nyugalmat, kiszámíthatóságot. Réka földrajz-biológia szakos tanár, Tibor informatikus. A férfi harmincöt éves, felesége harmincnégy. Réka megint nevet.

– Hát ez az, nem vagyok a felesége…

– Pedig azt akartam kérdezni, mi döntötte el, hogy összeházasodtatok? Négy gyerek, stabil család, az ember nem gondolja…

– Mindjárt négy gyerek… Nem házasodtunk össze Tiborral. Úgy alakult az életünk, hogy nem volt rá szükség. Formálisnak éreztük volna, és csak a papír miatt fölösleges eljátszani valamit. Sokszor gondolkodtam ezen. A lányok általában akarnak házasságot, esküvőt. Én nem akartam. Miért nem? Biztosan sok oka lehet. Minket a testvéreimmel egyedül nevelt az anyukánk. És akkor betegedett meg, amikor a húgom érettségizett. Az öcsémmel alig voltunk idősebbek nála. Akkor már ismertem Tibort. Az, ahogy velem volt, sőt, velünk volt, ahogy a világ legtermészetesebb módján segített, kelt föl éjjel, és ment a lélegeztetőgépért… ahogy ott volt, figyelmesen és mindig, ha szükség volt rá – az nekem minden ceremóniánál többet jelentett. És többet ígért. Ő nem megkérte a kezemet. Fogta.

– És a szokások? A fénykép az unokáknak?

– Látod, tele vagyunk fényképpel… A szokásoknak meg akkor van értelme, ha őszinték. Az én istenhitem nem kötődik egyházhoz. Anyu meghalt, tőle már elbúcsúztam… Tibor a hűségével, a kitartásával, a gyengédségével már rég kimondta az igent. Tizenhat éve ismerjük egymást, és jó tíz éve élünk együtt. Több nekem, mint a társam. Sokkal több… S amikor a gyerekek megszülettek, az is kiderült, így szoktam mondani, hogy tízpontos apuka.

– Tibor, neked sem jutott eszedbe az együttélésetek „szentesítése”?

– Nem szeretem a formalitásokat. A szép és ünnepélyes szokásokat igen, ha őszinték, ha van mögöttük hitelesség. Mivel nem vagyunk vallásos emberek, az egyházi szertartás lehet hogy szép, de hamis lenne. A hatósági meg valahogy nekem mindig hideg, formális. Ott van egy ember, nem tud rólunk semmit, mond valamit, és beír az anyakönyvbe. Ettől nem fog működni egy házasság. Az attól működik, hogy hasonlókat gondolunk, hogy az ember türelmes a másikkal szemben, hogy nem kívánok tőle olyat, amit én sem tennék meg. Hogy bízunk egymásban, és szeretjük egymást. És a gyerekeinkben örömünket leljük, így neveljük őket. Miközben imádjuk mindet. Persze vannak konfliktusok, azokat meg kell oldani. Főleg a nevelésben. Én vagyok a határozottabb, a szigorúbb, azt hiszem, erre szükség is van. Réka megengedőbb, de neki meg ez a dolga. Így hát küzdünk néha. És ez is jól van így.