A cél boldogít, vagy az érte való küzdelem?
Benedek Tibor – két nő között, boldogan – Kattints ide!
Mind a kettő. Most nagyon jó. Bármilyen fárasztó is ez a sok ünneplés, eredendően élvezem, és boldog is vagyok, hogy sikerült megvédeni a bajnokságot, de én azt a négy évet is élveztem, amikor nap mint nap azzal ébredtem, hogy ma mit tegyek azért, hogy megint bajnokok lehessünk?!
Fotóskollégám jelzi, hogy minden be van állítva az ablaknál, Tibor jöhet a fényképezéshez. Leülteti egy hokedlire, kéri, nézzen kifelé az ablakon. Hátrébb húzódok, látom, Panni áll ott, és figyel. Kérdezem, milyen érzés egy világhírű modellnek a háttérben figyelni? Most minden nagyon jó, hogy Tibor végre itthon van, mondja őszinte odaadással, majd még hozzáfűzi: Egyre inkább csodálom a keménységét, a tartását, a kedvességét… Nézze, nem gyönyörű? Nézem, de ezt így nem állítanám. Ugyanakkor döbbenettel figyelem, hogy mennyire megváltozott az arca, amióta nem láttam. Vonásai markánsabbak, keményebbek, tekintete izzóbb, áthatóbb. Valóban egy nagy harcos profilja, aki vállalta, megélte a sorsát, aki ugyan nyert, de kemény árakat fizetett győzelméért. Mondom neki, amikor a sorozat elkészültével feláll. Elgondolkodik.
Még nem vizsgáltam így az arcomat. Meg a szakáll is jótékonyan takar…
Megnöveszted?
Nem. Semmi rituális vagy esztétikai oka nincs, csak a lustaságom… Most az is jólesik. Igen, az az igazság, hogy az életben mindenért keményen megdolgoztam, könnyen semmit sem kaptam.
Zavart valaha a papád árnyéka?
Nem! Mindig büszke voltam rá. Tartására, tisztességére, igényességére, függetlenségére, minden értelemben vett eleganciájára. Meg arra is, hogy mindig a nehezebb utat választja. Amikor mindenki azt mondja egy alakítására, hogy ez már tökéletes, ő még mindig gyötri magát, hogy miként lehetne még elmélyültebbé tenni. Ezekből szerettem volna minél többet átvenni.
Ti mennyi időt tudtatok együtt lenni? Hiszen ő esténként játszott…
Talán kevesebbet, mint általában mások, de azok az együttlétek nagyon intenzívek voltak. Emellett nekem kiskoromtól ott volt a sport. Reggel, este edzés, napközben iskola, tanulás. Keveset voltam otthon, és akkor anyukám mindig foglalkozott velem. Ő zseniálisan összetartotta a családot. Mindig korán le is feküdtem a hajnali edzés miatt. De amikor jött haza apu előadás után, álmomban is pontosan érzékeltem. Mindig köhintett egyet az ajtóban, mielőtt belépett volna, és akkor nyugtáztam, hogy de jó, apu is itthon van… És jóleső érzéssel aludtam tovább…
Az tudod, hogy nagyon büszke rád?
Ilyesmiről nem szoktunk beszélni. Ennél sokkal szemérmesebb és bensőségesebb a kapcsolatunk. De, ha így van, akkor nagyon örülök.
Te milyen vagy, amikor igazán örülsz?
Ilyen. Lehet, hogy nem annyira látványos és sugárzó, de talán mélyebb. Néha figyelem a csapatban a fiatalabb srácokat, akik annyira önfeledten képesek örülni. Igen, ők abban a korszakban lettek válogatottak, amikor már sorra nyertük a világversenyeket, én viszont, korom miatt, végigéltem régebben sok kudarcot, keserűséget is. Számomra tehát mást jelent az öröm. Hogy nekik jobb, vagy nekem? Ezt nem tudom eldönteni…
Elkészült az új helyszín, a műterem tágas erkélye. Leül a földre kérés szerint, gondosan megigazítja ingjén a szponzorcég emblémáját, hogy látsszék. Igazi profi. Aztán lehuppan mellé Genevre is. Ebben a pillanatban elkezd vele kokettálni, bolondozni, hancúrozni. Nesze neked profiság, harcosság, kimértség! Apa és lánya: két vásott, rosszcsont kisgyerek. Oda se hederítenek a kattintgató fotósra, a fényképezésre, vagy bármi másra, ketten játszanak tüneményesen. Tibornak most egyáltalán nincs siethetnékje, sőt, mintha csalódással vennék tudomásul, hogy az utolsó kocka is lement. Tibor bejön, visszaöltözik, pólóba, farmerbe, papucsba. Genevréről beszélünk. A mamája Olaszországban él, Tibor mostantól itthon fog. Nyolc év itáliai kiruccanás után ősztől a Honvéd Dominóhoz szerződött. És a gyerek?
Most még néhány napig itt van velünk, aztán megy vissza a mamájához mondja. Beszéde, arca, tekintete most megváltozik. Tudom, mit jelentett számára a válás, az elszakadás, egy új élet vállalása, mennyi fájdalmat, mennyi nehézséget
Amikor lesz időm, majd mindig kijárok hozzá, ha meg úgy alakul, akkor ő jön ide hosszabb időre. Én kicsit bele fogok halni, hogy nem láthatom mindig, de remélem, Gina számára nem jelent majd problémát ez a kétlakiság. Ő ebbe nő bele, neki talán ez így lesz természetes. Két országban, két családban is otthon lenni, és mindenkit az ujja köré csavarni…
Szedelőzködnek, indulunk. Látom, öt óra. A kapuban még érdeklődöm, hogy hova mennek innen. Tágra meredt szemmel válaszolnak: végre ebédelni!!!
