Benedek Tibor – két nõ között, boldogan

Kattints a képre!

A sminkelést is maga végzi, aztán kimeríthetetlen fantáziával áll be így-úgy-amúgy a fényképezőgép előtt. Ha valaki tanácsot próbál adni, azt udvariasan, de egyértelműen elhárítja. Igen, most ő a központ, most körülötte forog a világ, ezt vegye mindenki tudomásul.

Egyébként még ott van a műteremben, némileg háttérbe húzódva, Epres Panni, az elmúlt évtized egyik legragyogóbb fotómodellje, és ott feszeng kicsit zavartan Benedek Tibor, a néhány napja másodszor is olimpiát nyerő magyar pólóválogatott klasszisa, főfoglalkozásban pedig az ötödik életévét taposó Genevre apukája is, de hát ők egyelőre legfeljebb epizodistái a történetnek, mindaddig, amíg a csöppnyi lány meg nem lát egy papírt és egy ceruzát. Akkor közli, hogy ő inkább elmegy rajzolni, és valóban elmegy. Tibor nagyot sóhajt. Megigazítja magán a fotózáshoz felvett csíkos inget. Most már ő következik.

– Ugye, nem fog sokáig tartani? – néz rám reménykedve.

– Kezd eleged lenni a hajcihőből?

– Amióta megjöttünk Athénból, csak perceket voltam a családdal. Fogadások, partik, állandó telefonok, és muszáj mindenhez jó képet vágni, mert különben azt gondolják, hogy milyen nagyképű vagyok…

– Olyan nagy baj?

– Én is azt hiszem, hogy egy-egy olimpiai győzelem után, ami, valljuk meg, elég kevésszer adatik az ember életében, hadd legyek már néhány napig nagyképű!

– Jólesik?

– Annyiban, hogy ilyenkor egy kicsit el tudom engedni magamat.

Az ötödik életévét taposó Genevre apukájával

– Miért nem tudod egyébként is?

– Mindig van bennem valami késztetés, hogy még, még, még, még és még! Valami új cél, valami új vágy, valami új feladat. Régen mindenáron OB I-es játékos akartam lenni, aztán válogatott, utána olimpiai bajnok, majd megvédeni a bajnokságot.

– És most?

– Most például szeretném magamat egyszer rendesen kialudni… Ez a két hét iszonyúan kemény volt. Végigjátszottuk az egész olimpiát. Az első napon már meccsünk volt, és az utolsó napon vívtuk a döntőt. Közben folyamatosan kellett tartani a felfokozott állapotot. Ha mérkőztünk, akkor azért, ha pedig nem, az még nagyobb nehézséget jelentett. Leengedni sem volt szabad, mert onnan nehéz visszakapaszkodni, de túlpörögni sem, mert akkor kiverhette volna a biztosítékot a feszültség. Ez a folyamatos izzás rengeteg energiát felemésztett. Emellett pontosan tudtuk, hogy csak a győzelem az elfogadható eredmény számunkra, a második hely már kudarc lett volna. Minden meccsen abban a tudatban szálltunk harcba, hogy nem kaphatunk ki! Bárhogy is pattanjon a labda a kapufáról, bárhogy is ítéljen a bíró, bárhogy is játsszon az ellenfél, nekünk csak nyernünk szabad! Ez talán kimerítőbb, mint maga a játék, mint akárhány kemény csata. Ezt szeretném most majd kipihenni. Aztán majd nyilván lesznek más célok is előttem. Ettől nem tartok. Azt hiszem, amolyan örök nyughatatlan vagyok, akit hajtanak a feladatok…

– Vagy lehet, hogy te hajtod a feladatokat?

– Lehet… De az biztos, hogy sokáig soha nem tudok megülni. Ahogy ismerem magamat, egyszer majd a nyugdíjas otthonban úgy igyekszem az asztalnál elhelyezkedni, hogy az én szemembe csöppentsen először a nővérke…

>> Itt olvasható a II. rész!