![]() |
Kattints a képre! |
Egyébként még ott van a műteremben, némileg háttérbe húzódva, Epres Panni, az elmúlt évtized egyik legragyogóbb fotómodellje, és ott feszeng kicsit zavartan Benedek Tibor, a néhány napja másodszor is olimpiát nyerő magyar pólóválogatott klasszisa, főfoglalkozásban pedig az ötödik életévét taposó Genevre apukája is, de hát ők egyelőre legfeljebb epizodistái a történetnek, mindaddig, amíg a csöppnyi lány meg nem lát egy papírt és egy ceruzát. Akkor közli, hogy ő inkább elmegy rajzolni, és valóban elmegy. Tibor nagyot sóhajt. Megigazítja magán a fotózáshoz felvett csíkos inget. Most már ő következik.
Ugye, nem fog sokáig tartani? néz rám reménykedve.
Kezd eleged lenni a hajcihőből?
Amióta megjöttünk Athénból, csak perceket voltam a családdal. Fogadások, partik, állandó telefonok, és muszáj mindenhez jó képet vágni, mert különben azt gondolják, hogy milyen nagyképű vagyok…
Olyan nagy baj?
Én is azt hiszem, hogy egy-egy olimpiai győzelem után, ami, valljuk meg, elég kevésszer adatik az ember életében, hadd legyek már néhány napig nagyképű!
Jólesik?
Annyiban, hogy ilyenkor egy kicsit el tudom engedni magamat.
![]() |
Az ötödik életévét taposó Genevre apukájával |
Mindig van bennem valami késztetés, hogy még, még, még, még és még! Valami új cél, valami új vágy, valami új feladat. Régen mindenáron OB I-es játékos akartam lenni, aztán válogatott, utána olimpiai bajnok, majd megvédeni a bajnokságot.
És most?
Most például szeretném magamat egyszer rendesen kialudni… Ez a két hét iszonyúan kemény volt. Végigjátszottuk az egész olimpiát. Az első napon már meccsünk volt, és az utolsó napon vívtuk a döntőt. Közben folyamatosan kellett tartani a felfokozott állapotot. Ha mérkőztünk, akkor azért, ha pedig nem, az még nagyobb nehézséget jelentett. Leengedni sem volt szabad, mert onnan nehéz visszakapaszkodni, de túlpörögni sem, mert akkor kiverhette volna a biztosítékot a feszültség. Ez a folyamatos izzás rengeteg energiát felemésztett. Emellett pontosan tudtuk, hogy csak a győzelem az elfogadható eredmény számunkra, a második hely már kudarc lett volna. Minden meccsen abban a tudatban szálltunk harcba, hogy nem kaphatunk ki! Bárhogy is pattanjon a labda a kapufáról, bárhogy is ítéljen a bíró, bárhogy is játsszon az ellenfél, nekünk csak nyernünk szabad! Ez talán kimerítőbb, mint maga a játék, mint akárhány kemény csata. Ezt szeretném most majd kipihenni. Aztán majd nyilván lesznek más célok is előttem. Ettől nem tartok. Azt hiszem, amolyan örök nyughatatlan vagyok, akit hajtanak a feladatok…
Vagy lehet, hogy te hajtod a feladatokat?
Lehet… De az biztos, hogy sokáig soha nem tudok megülni. Ahogy ismerem magamat, egyszer majd a nyugdíjas otthonban úgy igyekszem az asztalnál elhelyezkedni, hogy az én szemembe csöppentsen először a nővérke…
>> Itt olvasható a II. rész!