Házasság, harmadik nekifutásra – II. rész

Kis ház a város szélén

Ottó: – Azt kérdezed, milyen lány Anita. Rögtön javítalak: ő nem lány, hanem NŐ. Én a Nőket szeretem. Ő nőként viselkedik, nőként mozog, nőként gondolkodik. A lányok mások. Nekem fáradságot okoz megérteni, utolérni őket. A Nő viszont izgalmas, karakán gondolkodású, tökéletesen kiegészíti a férfit, úgy, mint engem Anita. Én képes vagyok “megülni” valahol, például, ha Anita nem lenne, szerintem még mindig egy szűk albérletben laknék, és eszembe sem jutna elköltözni onnan. Magamtól sosem megyek előre. Amikor Anita mondta, szeretne családi házat, sopánkodtam: “Jaj, ne!”. Hetekig morcos voltam. Én évekig tötyörgök, ő eldönt valamit, és mindent megold két hét alatt. Közben csak mosolyog rajtam. Így volt ez a házzal is.

Anita: – Ottó sokkal érettebb a koránál, tele van remek ötletekkel, rendkívül kreatív. Nem zavar, hogy ő nehezebben mozdul, mint én, nem foglalkoztam a sopánkodásával, amikor felmerült, hogy családi házat szeretnék, azonnal intéztem a lakáseladást, keresgéltem az eladó házak között. Végül találtam a város szélén egy régi, felújítandó házat, amelyet a család férfi tagjai – apukám, Ottó apukája és öccse – segítettek helyrehozni. Én nem vagyok olyan vívódós, mint Ottó. Az emberektől nem tudok elszakadni, de a tárgyaktól simán. Ottó, ha elkopik a cipője, fél év, mire eljut odáig, hogy vegyen egy másikat, és akkor a választás neki egynapos program. Ha nekem szükségem van egy cipőre, öt perc alatt megoldom. A házat is gyorsan megtaláltam.

Ottó: – Az elején még morogtam, most pedig már nagyon szeretem az otthonunkat. Érdekes, hogy ő még egy lelakott házban is meglátta a lehetőséget, hogy mit lehet belőle kihozni. És a pénzzel is remekül bánik. Nekem ez nem megy, pedig tizennégy éves koromtól önálló és önfenntartó vagyok, de valahogy mindig elúszik a pénzem.

Anita: – A legszörnyűbb az arab bazárban az alkudozás volt. Már éppen lealkudtam valamit egy óra alatt hatvan dinárra, Ottó pedig bemondta angolul: legyen hetven! Majd’ megütött a guta: azért zavarta meg az alkut, mert nem bírja az ilyesmit, én pedig imádom ezt a szertartást.

Zsófi és Imre

Ottó: – Ott álltunk egy órája izzadtan, a hőségben, gondoltam, fizessük már ki azt a pár dinárt, és menjünk a fenébe!

Anita: – A természetünk különbözik, de a gyerekkorunkban volt hasonlóság: mindketten sokat dolgoztunk. Én kisgyerekekre vigyáztam még iskolásként, borítékoltam, árultam, szállodában reggeliztettem. Huszonegy éves koromtól élek egyedül.

Ottó: – Én gyerekszínészként színházakban játszottam, és sokat tévéztem, mint szerkesztő-műsorvezető. Tizennégy éves koromban jöttem fel Tarjánból egy fővárosi kollégiumba, de mivel pénzt kerestem, és ki tudtam fizetni, albérletbe költöztem. Szerintem a gyerekünk is ilyen önálló lesz, mint mi ketten, ezért már el is döntöttük, hogy segítjük majd őt, de hogy hogyan dönt a saját életéről, abban terelgetni vagy megakadályozni nem fogjuk.

Anita: – Egyetértek, de azért én biztos szigorúbb leszek a kicsivel, mint Ottó.

“Életünk nagy napja”

Anita: – Bár a sajtóban már mindenféle megjelent az esküvőnk előtt, például az is, hogy csak azért házasodunk, mert jön a baba, az az igazság, hogy Ottó már tavaly augusztusban megkérte a kezem, és eldöntöttük, hogy idén nyáron lesz az esküvő.

Ottó: – Egy évig spóroltam, hogy el tudjam vinni Anitát egy meglepetésútra Egyiptomba, a piramisokhoz, és ott az ujjára húzhassam az eljegyzési gyűrűt.

Anita: – Mai napig nem értem, hogyan spórolta össze Ottó az út árát anélkül, hogy tudtam volna róla, hiszen közös kasszán vagyunk. Meglepetésnek szánta az utat, de sajnos, idő előtt elárulta valaki.

Andi és Zsolt

Ottó: – Azért vettem el Anitát, mert ő a társam, vele képzelem el az egész életemet. Másrészt szerettük volna legalizálni a sajtó által furcsállott kapcsolatunkat: arról írtak ugyanis, hogy milyen különös, hogy ekkora a korkülönbség kettőnk között… Sőt, olvashattuk a sajtóban, amint egy pszichológus nyilatkozik, hogy szerinte milyen esélye lehet a kapcsolatunknak. Ez azért eléggé bántó volt. Aztán később az is bántott, hogy azt írták, a baba miatt házasodtunk össze. Ez fordítva történt, amikor már kitűztük az esküvőt, úgy döntöttünk, most már bármikor jöhet a baba – hiszen annyira vágytunk már arra, hogy gyermekünk szülessen! Szerencsére rögtön sikerrel jártunk.

Emma a legfontosabb

Anita: – Amióta gyereket várok, nagy változás ment végbe bennem. A kicsi lett mindenem. Az ultrahang-vizsgálat szerint kislányunk lesz, már a nevét is tudjuk: Emma Anna. Később majd szeretnénk még egy babát. Néha megijeszt, hogy a kislányunk még csak a hasamban van, de már ő a legfontosabb az életemben. Nagyon jól viselem a terhességet, nem lettem hisztis vagy kívánós. Még ősszel is sokat dolgozom: forgatok és próbálok, hamarosan bemutatónk lesz a Keszthelyi Színházban, a Leszállás Párizsban című vígjátékban, amelyben pocakosan játszom egy szexis bombázót. Aztán a jövő év elején már a szülésre készülök. Nem tudom, a sorozatba visszatérek-e, azzal sem vagyok tisztában, hogy tudnék-e forgatni vagy színpadon játszani egy csecsemő mellett. Már arról is pletykálnak, hogy idén fogok szülni, ami nem igaz: február elejére várjuk a kislányunkat.

Ottó: – Ott leszek Anitával a szülőszobában. A kismama nem látja a babát rögtön, amikor megszületik, és jó érzés számára, ha van mellette valaki, akiben teljesen megbízik, akinek az arcáról le tudja olvasni, hogy rendben van-e minden a gyerekkel. Annyira furcsa, hogy hamarosan hárman leszünk: valahogy az összes családtagom kissé a körön kívül került, és most nekem Anita és a baba a legfontosabb. Így vagyunk kerek egész.

Névjegy

Deutsch Anita a Barátok közt sorozatban Szilágyi Andrea szerepét játssza. A Gór Nagy Mária Színitanodában végzett, és művelődésszervező diplomát is szerzett.

Férje, Kinizsi Ottó gyerekszínészként kezdte a pályáját, majd televíziós ifjúsági műsorokat szerkesztett és vezetett. Több mint öt éve alakítja a Barátok közt-sorozatban Balassa Imre szerepét, s mellette az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakos hallgatója. Rendezőnek készül.