Menj, fiam, vágj egy botot

Menj, fiam, vágj egy botot

Nemrég bemutattam az olvasóknak egy alföldi gazdaembert, Rózsa Pétert, aki a maga erejéből hozta létre virágzó biogazdaságát. Nem volt semmije, egy árva kapával meg egy metszőollóval kezdte. Sokat beszélt az édesapjáról, akivel ma is szeretetben élnek.
– Nem volt ő szigorú. Még a hangját se emelte föl. Gyerekkoromban, ha valami gazemberséget csináltam, csak ennyit mondott: – Menj, fiam, vágj egy botot. És akkor az ember gyereke tudta. Kiment, mérlegelt, aztán levágta azt a botot. Bevitte. Ez, ugye, időbe telt. És apám soha nem sürgetett. Hagyta, főjek a saját levemben. És ez volt az igazi lecke. Nem az, hogy rám csapott egyet azzal a pálcával. Mert soha nem vert meg. Se dühből, se meggondoltan, se haragból. Menj, vágj egy botot! Ettől a mondattól a feloldozásig. Ez volt a tanulás ideje. És valahogy tudtuk a leckét… Átvenni a metódusát én már nem tudtam. S gondolhatja, nem a verést sírom vissza. De látom, hogy határozatlanok vagyunk a nevelésben. Adok én feladatot a gyerekeinknek, számon is kérem őket, de érzem, apám valami fontosat tudott, azt képviselte, amikor mondta: – Menj, fiam, vágj egy botot…

Hallgatom a történetet, értem is, érzem is. Mégis, tudom, más fából vagyunk faragva. A körülöttem élők közül senkit nem érzek elég hitelesnek arra, hogy felszólíthatná rosszalkodó gyerekét: – Vágj egy botot, fiam!

Azok a házaspárok, akik most megszólalnak, fiatal szülők. Az ő szokásaik merőben mások.

A Borbély-család

A Borbély-család

A hároméves Borbély Vince ül a földön, szabad bejárása van a konyhakredenc alsó traktusába. Egy öreg robotgépet szerel boldogan. Pieter, a papája almával kínál, s mondja, mindjárt jön a felesége, Zsuzsit altatja, egyéves kislányukat. Sarolta-Saci, a mama harminchárom éves tanár, itthon van a gyerekekkel, Pieter szociológus, harminckét éves.

Pieter: “Apám szerelt, én csalánt irtottam”
– Apámból indulok ki, mert már én is apa vagyok. Azt hiszem, lényegében senki nem tud mást csinálni, mint a saját szülei. A mintákat, ha akarjuk, ha nem, átvesszük.
– De van, amit egyáltalán nem akarok átvenni, és nem is veszem át – szól közbe Saci, és int: Zsuzsi elaludt.
– Elmondom, mire gondolok – folytatja Pieter. Ha valaki otthon mániákus rendben nőtt fel, ahol mindig mindennek élére állítva a helyén kellett lennie, és ez őt nyomasztotta, az valószínűleg átesik a ló túlsó oldalára, és a saját családjában elengedi a gyeplőt. Úszik a lakás… Ha így tesz, akkor megvan rá az esély, hogy hasonlóan szélsőséges legyen, mint a szülei. És ez ugyanolyan rossz. Mi, a két öcsémmel nagyon szabadok voltunk, apámnál maradva, arra emlékszem, hogy ő nem nagyon figyelt ránk, de mi nem törődtünk ezzel. Elvitt például a Balatonra, van ott egy házunk, és miközben ő odabent villanyt szerelt, én a kertben irtottam a csalánt. És utána nagyon finom volt vele konzerv babgulyást enni. És az öcséim sem voltak ott. Ezek olyan jó férfias napok voltak. Vincével már most is sokat vagyok így. Nekem nem kellett ott állnom apám mellett és kiszolgálni, amikor ő dolgozott, tehettem a magam dolgát. Azt viszont utáltam, hogy nekem kellett eltakarítanom utána. Azt hiszem, Vincét én nem fogom erre kötelezni.
– Dehát takarítani kell.
– Majd takarítunk együtt.
– És édesanyáddal?
– Anyámtól mást láttam, és ez most, hogy gyerekeim vannak, fontos lett. Ő holland. Náluk, ha mondjuk családi ünnep van, születésnap, akkor nem rakják össze egy szobába a gyerekeket, mint általában Magyarországon, hogy na, akkor játsszatok!. Ott együtt játszanak a gyerekekkel. Van az a vetélkedés a székekkel. Az nálunk úgy zajlott, hogy anyám zongorázott. És amikor abbahagyta, akkor kellett gyorsan leülni. És ez nagyon jó volt. Együtt játszani. Ezt a mi gyerekeinkkel már most utánozzuk.