Ragályi Elemér operatőr-rendező:
Sokszor eszembe jut egy hetente visszatérő jelenet. Vasárnap reggel apám kikészítette a cipőtisztító szereket. Odarakta katonás rendben egymás mellé a kis hokedlire. Utána, már-már ceremóniaszerűen, ronggyal, kefékkel dolgozott, kitisztította a cipőket. Ez akkoriban gúnyos mosolyra késztetett, egészen addig, míg el nem kezdtem, ugyan gyengébb minőségben, előadni ugyanezt. És most már tudatosan át akarom menteni a polgári létnek ezeket az apró, kedves, szeretetre méltó momentumait. A fölsámfázott cipőktől kezdve a terített asztalig, ahol a feleségem főztjét esszük, s a kedvenc borommal koccintunk ebéd után.
Jelen lenni
Az édesanyjáról mesélt Törőcsik Mari:
Egyszer megkérdeztem tőle, nyilván küszködtem a gyerekeimmel: édesanyám, te hogy neveltél bennünket. Azonnal válaszolt. Úgy, hogy mindig voltam… Nekem olyan lelkifurdalásaim vannak most, hogy a gyerekeim felnőttek, hogy vajon meg tudtam-e adni nekik azt, amit én megkaptam az anyámtól? Olyan aranyosan nyugtatnak, azt mondják mind a ketten, de te mindig szerettél… és neked mindent el lehet mondani… Ezt akartam én is, az apjuk is: jelen lenni. Akartam, hogy legalább egy közös étkezésünk legyen. És ha rádióztam éjszaka, és hajnalban tudtam csak lefeküdni, akkor is reggel hatkor fölkeltem, és együtt reggeliztünk. Ezt láttuk otthon. Mi, három lány együtt nőttünk fel. Nekünk soha nem kellett végezni semmi házimunkát. Anyám abszolút kiszolgált bennünket. Emlékszem ilyenekre: a kertben játszunk és tapsolunk, késik az uzsonna! Ő meg jött, hozta, és pukedlit csinált. És nevetett. Ezt kaptuk. Hogy nekünk adni kell.
Záró megjegyzés
Nézem a felnőtt gyerekeinket. Én szülés után nem tudtam sokáig szoptatni talán nagyon is akartam , ők szoptatnak hosszan, lazán, boldogan. Mi nem vittük magunkkal az egészen kicsiket, inkább otthon maradtunk. Ők még külföldre is utaznak velük. Én elhagytam a szép szokást, hogy ebédnél köszönetet mondunk a mindennapi kenyerünkért. Látom a gyerekeknél, az egyik házaspárnál, evés előtt megcsókolják egymást. Mintha imádkoznának. És hallgatom a régi verseket, meséket, amiket mi mondtunk nekik kis korukban, és most ők mondják a gyerekeiknek. És visszajönnek anyám szorongásai, elutasított tanácsai, megfogadott intelmei. Ismétlődik minden. Nemrég velünk. Most velük.
