Hogy is szól egyik kedvenc gyerekversem Ingrid Sjöstrand tollából?
“Anyuban azt nem bírom,
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is.
Hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még nem is unatkozhat
nyugodtan.”
A kis versikét azért idéztem, mert valahogyan így vagyunk nemcsak gyerekkorban, később is , a szülők képviselte dolgokkal. Egészen odáig, míg magunknak is gyerekeink nem lesznek, és egyszer csak azt nem mondjuk nekik: “vegyél fel másik trikót!”
Tiltás kontra kompromisszum
Nemrég egy ismerősömmel hasonlítgattuk apáink harminc évvel ezelőtti, aggodalmas nevelési szokásait. Őt, a vidéki lányt a kisvárosi érettségi bankett után meglátta az édesapja, ahogy egyik fiú osztálytársa kezével a vállán ballag a többiekkel a kastélyparkban. Tüntetve elragadta lányát a “fertőből”, s azzal a felkiáltással, hogy Mi megmaradunk az erény útján!, karonfogva hazavette. Szegény lány nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Nekem a leveleimet bontotta fel a papám. Nem titokban, szólt előre. Egyszer valami olyasmi miatt kaptam ki, de nagyon, amiről a levelemből értesült, s amiről én nem is tudhattam. Az érettségi bankettről nekem is haza kellett mennem. Tízre. Amúgy nyolckor kezdődött.
Túléltük. Akkor nem gondoltam arra, hogy na, majd én másképp csinálom. De amikor kamaszodó gyerekeinkkel a kimaradási tusákat vívtuk, eszembe sem jutott az apáméhoz hasonló szigort alkalmazni. Az igen, hogy mennyivel egyszerűbb volt az ő módszere. Kimondta és punktum. De megtenni nem tudtam. Helyette kompromisszumokat kötöttünk a gyerekekkel. És maradt az izgalom, betartják-e. Általában betartották.
Majd utána stoppolunk…
Gréti néni
Polonyi Gézáné, Gréti néni nyolcvanéves, mióta ismerem, mindig köt. Gyönyörű holmikat varázsoltak a kötőtűi. Erdélyi szász lány volt, korán a saját lábára kellett állnia.
Az én szüleim nagyon fiatalon kerültek össze. Nem számított más, a szerelem, a szerelem, jöttek a gyerekek, nem gondoltak mással. Anyám elkényeztetett szebeni orvoslány volt, Bécsben tanult, Pestről hozatta a ruháit, a cipőit, ez volt egyedül a fontos. Nem tanult meg semmit, ami az élethez kell. Apám is nagyvonalú ember, csak nem volt mire. De így is ment egy ideig, az orvos nagypapa segített. Aztán jött a krach, a nagypapa meghalt, és ők nem tudtak megbirkózni a bajokkal. Elváltak. Én tizenhat évesen dolgozni kezdtem. És már akkor tudtam, mindent másképpen fogok csinálni, mint ők! Hamar férjhez mentem egy kedves, tisztességes emberhez. A semmiből teremtettük meg a pesti életünket. A két fiamat mindenre megtanítottam. Németre is, főzni is, zoknit stoppolni is. Nem erőszakosan. Most játszani mentek? Jó. Akkor majd utána stoppolunk… És nem bánták meg. Amit az ember tud, annak az életben, valamikor hasznát veszi. Az én szüleim semmit sem tudtak, ami az élethez kell. Én kénytelen voltam megtanulni…
