Mögöttük az élet

Max: a sovány, szabatosan fogalmazó, Totya: a szomorúszemű, tele-szeplő, Mityó: a kicsit ellenséges, szűkszavú, Sördög: a csupaszív, és a szőke, ártatlan képű Szöcske. Szerek a vérben, vágások a karon, piszok a ruhán. Még fiatalok. Mögöttük az élet.

Elmentem mellettük utcákon, tereken, aluljárókban százszor, volt, hogy adtam, ha kéznél volt egy százas, de ha nem, ilyenkor jön a gyors „bocsdenincsen”. Miért is érdekelne? Piára, drogra költik úgyis, meg aztán tart tőlük az ember, ki tudja, mifélék, mire képesek, ha… Tényleg: mifélék?!

Tizenegy év, heroinnal

Ezen a kedd délelőttön is ott üldögélnek – dülöngélnek – néhányan a szokott aszfaltdarabon, az újságosstand mellett. Most csak cigit kér (vajon ma hányadszor?) egy rutinmondattal a lyukas pólós, zöldszemű srác, a szájában mintha összegabalyodnának a szavak. Pedig látszik, amennyire lehet, összeszedi magát, amikor a járókelőkhöz – reménybeli kenyéradóihoz – szól. Cigi híján egy ötszázast nyomok a kezébe (gyarlón azt gondolom, ezzel meg is vettem őket). Melléjük guggolok, és bele a közepébe: „Egy riportot szeretnék rólatok…”

Mindenki – éberségéhez mérten – felbolydul, kinyílnak a szemek, érződik, ritka pillanat ez: valaki a „külső világból” beszélgetni akar… „Na majd én megmutatom, mi van itt!… Mityó, add ide a bökőt!” – nevet eltorzult arccal a piercinges. Egy másik is „közeledik”, a kapucnimat kezdi igazgatni, de egy harmadik már löki is el őket: „Hagyjad má’, Sördög! …Te meg ne félj, te lány, nem bántanak…” Egyedül egy hosszú hajú, beesett arcú srác nem mozdul, szinte föl sem néz a rajzolásból (egy megviselt katonai hátizsákot dekorál elmélyülten) „És mennyiért érdekel egy tizenegy éve heroinista sztorija?”– kérdezi végül vontatottan. „Én beszélgetek veled!” – hadarja a zsíroshajú, csodálkozó tekintetű Sördög, és máris tíz centiről ömlenek az arcomba az alkoholszagú, nehezen kivehető mondatok, percekig, egy levegőre: „…szóval meg kell figyelnem a forgalmat, megszámolni, ellenőrizni, betartják-e a római jogot… csinálom egész nap, a nővéremnek meg jönnie kéne látogatni, ide, de már megint nem jött…”





„Szétszipuzta az agyát.”

A piercinges csak mosolyog, megveregeti a haver vállát: „Sördög az életét is odaadná mindenkiért, csak egy kicsit bolond szegény. Szétszipuzta az agyát. De szeretjük.” Szőke fiú (Szöcskének szólítják) pattan fel hirtelen – eddig úgy feküdt a földön, mintha nem is lenne magánál: „Velem miért nem beszélgetsz?!” Most látom, milyen helyes az arca, gyönyörű zöldek (de vérben forognak) a szemei, az első két foga hiányzik, valami friss ügy lehet… Egyre dühösebb, már kiabál velem, nem is tudom mit, mert mostanra szinte futva menekülök előle a Széna téren. Aztán én szabadkozom, ő megnyugszik, és beszél: neki is nehezen forog a nyelve, a hangja sírós, imbolyogva gesztikulál. Az anyukájáról mesél, akitől a világon a legtöbbet kapta, de meghalt, most ott a nagy ház Cinkotán, oda járnak néha az itteni haverok fürödni, ad nekik tiszta ruhát, segít, ahogy tud, de mégis az utcán érzi jól magát: „Szeretem az én barátaimat…” – mutat a sarok felé bizonytalanul. – „Te szoktál imádkozni?” Aztán csak legyint: mindegy, ez van. „Kösz, hogy dumáltunk… És ne haragudj, ha megijesztettelek az előbb…” – tartja a tenyerét. Belecsapok. – „Ne így! Így…”: egy pillanatra összefonjuk a kisujjunkat, és szent a béke.

Ezalatt a többiek mintha felszívódtak volna…

Itt folytatódik a cikk »