2004. június 17., csütörtök
Levél P. K. M.-nak
Kelt 2004. 06. 17. Belgium
Drága Kislányom!
Félek, ha majd annak idején megkérdezed, csak emlékfoszlányaim lesznek, néhány kép, csupa felrémlő érzés, de nem leszek már képes rá, hogy elmeséljem, hogyan születtél.
Köszönöm.
Hajnalban vérre ébredek, és fájdalomra. Akarom, hogy fájjon, hogy ez már az legyen. A vérzés nem áll el, a fájdalom sem. A lehúzott függönyök mögül beözönlik a napfény, a világ ünnepli a nyarat, amely ezen a reggelen érkezik. És ekkor már látszik, érkezel Te is.
Vágytam a fájdalmat. Nem akartam elereszteni egy pillanatra sem, de meg is nyugodtam, több hét után végre, mély, széles nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy most már csak rajtunk a sor. Mindazt, amire felkészültünk, amit gyakoroltunk, amit már olyan jól tudtunk, most egyszerre, főpróba nélkül kell bemutatni. Bemutatkozni.
Olyan volt, mint egy jól megkomponált szimfónia.
Első tétel, piano, pianissimo.
Apád Móricz Zsigmond meséket olvas, a fájások alatt hosszú, vibráló csönd.
Jönnek a fájás színei. Barack, vörös, a lilába játszó, mikor összerándul az interferencia, egy láthatatlan, hegyes pontban sűrűsödik minden belül, lefelé húz, mint az Iszony, örvénylik kifelé, és enged, kéken, míg kifehéredik, elsimul, ringat.
Ilyenkor visszatérek, újra a napsütötte, békés, nyári reggel, a megszokott szoba ölel körül, és Rád figyelek, ahogy milliméterről milliméterre lejjebb és beljebb lebegsz, kúszol, gyengéden fordul a tested, helyezed a vállad, fúrod a fejed, lassan, ritmusra.
Második tétel, allegretto, közjáték, egymásba kapaszkodva alszunk, fájunk, már elmúlt dél, négy és fél centiméter, csodálatos madárcsicsergés, kint is, bent is lüktetés. Sétálunk. Hárompercenként meg kell állni, kimerevedik a kép, újra, tóba dobott kavics, apa vállai, az illata.
A járókelőknek fogalma sincs, hogy most születsz. Ezen összenevetünk. Mi hárman, cinkosok.
Harmadik tétel, adagio.
A medencében olyan közel vagyok hozzád, amennyire csak lehet. Mostanra egy igazi balett, összeérlelt mozdulatsorok, soha nem hallott hangok, zümmögés, csobbanás, percenként.
Lassan nincs pihenő, feszített négynyolcadok, minden csupa bé, elképesztő szeptimek.
Te is dolgozol. Mikor odajutok, lélegzetért a felszínre, lenyűgözöl, ahogy vezetsz előre, micsoda biztonsággal, hát honnan tudod Te mindezt? Hol tanultál megszületni?
Olyan tökéletes.
Hiszed, hogy a lemenő nap végigsimít és biztat? Épp a vízre süt, még aranyhidunk is van.
Apa beszáll mellénk, lágyan simogat, hullámot, tarkót, hajat. Nagy békesség, csupa csend.
Aztán sötét lesz, és már nincs lélegzetvétel.
Csak pengeéles fehér fény és vörös lüktetés, már szakadni készül ki minden, lehet, ki is fordulok magamból, alulról, mint egy párnahuzat.
Gyertyalángok mosódnak el a háttérben, izzadtságcseppek a vízfelszínen, kiszárad a szám.
Belül fetrengek a fájdalomtól. Hagyom, hogy dobáljon, tiporjon át rajtam, győzzön le, gyilkoljon meg, újra és újra. Készségesen együttműködöm.
Már nincs miért ellenkezni, úton vagyunk.
Érzem, hogy itt most neked is rossz. Kézen foglak. Kicsordul a könnyem.
Az utolsó két centiméter nem tűnik el. Már órák teltek el, és nem tágulok tovább. Segíts! A jobb oldalon. Átfordulok. Te is.
Jön az iszonyat. Nyomnom kell. Meg kell, hogy szüljelek, és nincs elég hely.
Valahogy fel kéne állnom, de már egy csontom sincs a helyén. Szétfeszítesz.
A szárazon minden elviselhetetlen. Négykézláb, két-két kéznek ellenfeszülök, nyomja a matrac a homlokomat, lent meg vulkán fakad ki.
Utolsó centiméter. Még pár, örökké tartó perc, egybefüggő fájdalom.
Da capo al fine.
Vissza kell jutnom a vízbe. Már ott a fejed, a combjaimba fúródik, felszeged az állad. Éjszaka van, és suttogás tölti meg a szobát, kezek motoznak, és néha felszakad a torkomból egy állati hang, határán az üvöltésnek, mert ebbe bele kell halni. Szétrobbanni, pici darabokra, és elfolyni, mint a homok.
Az őrületbe néha berémlik, hogy figyeljünk. Legyen lassú minden, és óvatos. Felnézek. Szemben velem aggódó szemek, félelem ráncolta homlokok.
Nem tudunk sietni.
Még egy menet. Te belülről, én kívülről nyomom, milliméterek. Hallom, hogy vágni akarnak. Nem engedem. Már itt vagy, egész közel vagyunk, csak nagyon fáj.
Negyedik tétel.
A fejed átjut az égő tüzeken, minden kialszik, csusszan a test, kiömlök magamból, zúdulok utánad, és már a mellemen vagy.
Ölelő karok zárják körbe a szeretetet. Csak mi vagyunk, hárman lebegünk most a világ felett. Apád ölében fekve, ölemben tartalak.
Család született.
Az első lélegzetvétel perzseli a tüdődet, felzokogsz. Egy pillanatra.
Aztán nagyra nyitod szemed, és körbenézel. Csupa csend minden, néma evidencia.
Megérkeztél.
Anya
Hegedűs Vivien
