Aranyhegybõl siralomvölgy?

… hanem korszerű gépekkel felszerelt, kőkemény üzletemberek, akik megtalálták az új Eldorádót. Románia legrégibb településén, Verespatakon.

Hát nem olyan, mint egy tündérmese? Képzeljük el, hogy arról a helyről, ahol élünk, egyszer csak kiderül: a világ egyik legnagyobb aranylelőhelye. Második Kalifornia. Aranyhegyen csücsülünk, vége a szegénységnek. Mielőtt elfogna bennünket a sárga irigység, hogy miért nem mi vagyunk ilyen szerencsések, nézzük meg az aranyérem másik oldalát is. Ha kitermelik a közel félmillió kilónyi aranyat és az ennél jóval több ezüstöt, Verespatak eltűnik a föld színéről. Hasonló sors vár a környező falvakra: összesen kétezer embernek kellene elhagyni otthonát, földjét, templomait, temetőit. Dinamittal kellene „leradírozni” a hegyeket, hogy legyen helye a cianidos szennyvíznek, amely ökológiai katasztrófával fenyeget, és holdbéli tájjá változtatná a ma még mesébe illő vidéket.





Az egyiknek áldás, a többinek átok

Verespatak Budapesttől négyszázötven, a román határtól százötven-százhetven kilométernyire van, majdhogynem ugrásnyira tőlünk. A hajdan virágzó bányavárost mintha száz éve ottfelejtették volna a fenyvesekkel borított havasok között. Főterén rég nem rendeznek messze földön híres vásárokat, a turisták is elkerülik, mert sejtelmük sincs arról, hogy az aranyon kívül milyen kincseket rejt a kétezer éves múltjával szorosan együtt élő település. Hazai világörökség szintű műemlékek, és még a málladozó falak, a romos homlokzatok is szívszorítóan gyönyörűek. Akár egy látomás, amely ki tudja, talán örökre eltűnik a szemünk elől. Az aranyláz elérte Verespatakot, és úgy tűnik, megpecsételte a sorsát.

– Laura, magánál már mértek? – kérdezik egymástól a szomszédasszonyok. Mióta a kanadai Gold Corporatio, nevetséges áron – hárommillió dollárért – megszerezte a mintegy háromszáz tonnára becsült arany és ezerhatszáz tonna ezüst kitermelési jogát a román államtól, ez itt a kérdés. Eladni a házat és menni, vagy dacolni a hatalmasokkal, és maradni. Bár a cég még nem kapott engedélyt tervei megvalósítására, Szarvaspatak völgyében már dolgoznak a hatalmas buldózerek, a faluban mérik a négyzetmétereket, folyik az alkudozás portákra, kertekre, kutyaólakra, sőt, a temetőben pihenő halottakra is.





– Ezek még a halottakat sem tisztelik – mondja felháborodva egy asszony, aki naponta kijár a temetőbe férje és fia sírjához. Neki már senkije sincs ezen a földön, csak a halottai. Nincs az a pénz, amiért megválna tőlük, vagy hagyná, hogy megbolygassák a nyugalmukat. A pénznek persze nehéz ellenállni. Sokan már el is költöztek, köztük egy nyugdíjas tanítónő, aki hálás a Goldnak, mert az új lakásánál álmodni sem tudott volna jobbat, és férje hamvait is utána szállították. Senki sem ítéli el. Ezen a vidéken – a hegyi mócok földjén – nagy úr a szegénység, és a romániai viszonyokhoz képest elég jól fizet a bányatársaság. Szívesen elköltözne az idős Jan Hobori, a bánya egykori dolgozója is, mert nincs munka, nincs piac, és szerinte néhány évtized múlva nem lesz Verespatak sem.

– Idejönnek a kanadaiak – vélekedik –, és véghez viszik, amit akarnak. Nekik áldás az arany, nekünk átok. Csak bajt hoz a fejünkre!

>> Itt olvasható a riport II. része!