Ez is kapott egy pofont! – II. rész

Sós vagy sótlan, hideg vagy meleg

A férfiak alacsony „beismerési hajlandósága” azzal is magyarázható lenne, hogy az elmúlt két évben lezajlott társadalmi vita talán új erkölcsi – és büntetőjogi – hozzáállást eredményezett: elültette a fejekben, hogy az otthoni erőszak is büntetendő, következésképpen titkolandó. Vannak persze ezzel ellenkező tapasztalatok is, amelyek azt mutatják: masszív előítéletek élnek a társadalomban a bántalmazott nőkkel szemben. Még mindig általános – a szakemberek körében is – az áldozatot felelőssé tevő hozzáállás. „Jogos!” – szokta erre maró gúnnyal megjegyezni Morvai Krisztina. – „A leves valóban mindig sós/sótlan, hideg vagy meleg!” Ennek minősített esete a sanda célozgatás az áldozatok provokatív mazochizmusára, „párkapcsolati játszmáira”. Gerőcs Éva meséli például, hogy amikor az egyik Jakupcsek-műsorban ott ült vendégként, egy szintén meghívott, csalágjogi perekben ítélkező bíró nekiszegezte a kérdést, ugye, nem is annyira bánta, ha megverte az élettársa, mert utána édes volt a kibékülés.

– Magyaráztam volna el neki, hogy milyen volt, amikor terhesen a hasamat rúgta bakanccsal, nem véletlenül született meg egy hónappal korábban a kislányom. Vagy, hogy milyen volt, amikor kulccsal beszakította a fejemet? Amikor valamelyik fiamat kezdte ütni, mert az nem ugrott azonnal megcsinálni, amit kért, és én belekötöttem, csak hogy ne őt verje, hanem engem? Milyen volt, amikor a fegyverét nyomogatta a fejünkhöz, hogy szétlövi azonnal. Bár akkor legalább kijutottunk az utcára, azzal az ürüggyel, hogy segítünk megkeresni a kocsi kulcsát, amelyet részegen elejtett. Arra jött egy autó, beültünk, és a rendőrségre hajtottunk. El is vitték, majd két nap múlva kiengedték. Jó két hét múlva sikerült megszöknünk.

Az asszony húsz hónapig lakott a gyerekeivel egy szenespincében kialakított anyaotthonban. Közben a súlyos testi sértésre vonatkozó feljelentésére a rendőrök el sem kezdték a nyomozást az élettársa ellen, aki még hat évig Gerőcs Éva házában lakott, és autóroncs-teleppé tette az udvart. A ház tulajdonosa közben albérletről albérletre költözött a gyerekeivel, és alkalmi munkákból él. A férfi, akinek bátyja Évának telekszomszédja, megúszta felfüggesztett büntetéssel, és kis híján neki ítélték a közös kislányukat.

„Én vagyok az oka, hogy ver”

Közkeletű tévhit, hogy a bántalmazás csak olyan nőt érinthet, aki… és itt szokott következni egy kis diszkrét elhallgatás, torokköszörülés, célozgatás etnikumra, iskolázottságra, meg hogy „mindenki a maga sorsának kovácsa”. Dr. Kiss Katalin (nevezzük így az egyik jó nevű bank jogtanácsosát, felügyelő bizottsági tagját!) valóban sosem hitte volna, hogy az a férfi, aki másfél évig a gyermekszeretet és az absztinencia élő szobrának látszott, majd kiforgatja a vagyonából, fölhordja a közös lakásukba a barátnőit, eltöri az orrcsontját, miután elmenekül a gyerekeivel, följelenti a munkahelyén, és életveszélyesen megfenyegeti a barátait, akik a perében tanúskodni mernek.

– Talán észre kellett volna vennem, hogy mi lakozik benne – kezdi, mintha mentegetőznie kellene. – De amikor összekerültünk, olyan volt vele az élet, mint egy tündérmese. Ráadásul akkor jöttem haza a gyerekekkel külföldről, évekig éltünk kinn, tanultam, szakvizsgát tettem, és mindez nagyon lefoglalt. Mivel ez a látszólag fülig szerelmes ember mindenáron közös gyermeket akart, hamar teherbe is estem. Ma már tudom, hogy a közös gyerek azért volt olyan fontos neki, mert mindenáron meg akarta szerezni a magyar állampolgárságot. Nem volt semmije, csak egy háza egy zalai faluban, az előző élettársától vette meg fillérekért. (Később megtudtam, őt is brutálisan verte.) Leköltöztem hozzá a faluba. Alighogy megszületett a kislányunk, velem is megváltozott. Kis görénynek, dögnek nevezte a csecsemőt, elkezdett inni, durváskodni. Az első fizikai erőszak is ekkor volt: a falhoz vágott, amiért éjszaka nem vártam meg, amíg végez a fürdőszobában, hanem fürdővizet készítettem a kislánynak. Egy hónappal később elismerte, hogy alkoholista. Amikor másodszor bántott, betört az orrom – előbb egy balegyenest kaptam a szememre, majd lefejelt. Azt mondta, én vagyok az oka annak, hogy ilyen, tönkreteszem az önérzetét, beletaposom a sárba, én, a művelt jogász. Elkezdtünk pszichológushoz járni, előbb együtt, aztán ő egyedül, de abbahagyta. A harmadik brutális verés után hagytam el, 2002 karácsonya előtt – papucsban, pizsamában, a gyerekeimmel.

Nem magánügy!

– Az aláírásgyűjtést és a társadalmi kampányt azért indítottam el annak idején – mondja Morvai Krisztina –, mert döbbenten tapasztaltam, hogy a családon belüli erőszak áldozataivá lett nők és gyerekek mennyire nem számíthatnak segítségre, de még ügyük méltányos elbírálására sem. Évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy úgynevezett csébé (családi botrány) esetén a rendőrség nem intézkedik, csak akkor, ha vér folyik. Át kellett vinnünk a köztudatba, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy, hanem bűnügy, méghozzá az erőszakos bűncselekmények egyik minősített esete. Két év után azt mondom, sokat nem értünk el, de ebben mutatkozik némi áttörés. Legfontosabb eredménynek a Családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról szóló 45/2003. (IV. 16) Országgyűlési határozatot tekintem (bővebben lásd: keretes írásunkat!). A határozat főbb pontjai sajnos a mai napig nem teljesültek, ezért több civil szervezettel közösen, szeptember 20-án petíciót intéztünk az Országgyűlés elnökéhez, és a kormánypártok képviselőihez, melyben követeljük, hogy pontról pontra számoltassák el ebben az ügyben a kormányt.

Heti egy halálos áldozat

Kisebb számháború alakult ki akörül, milyen mértékűnek tekinthető a családon belüli erőszak elterjedtsége. Morvai Krisztina az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika alapján megvizsgálta az 1995-2003 közötti élet és testi épség elleni erőszakos bűncselekmény következtében meghaltak esetében az elkövető és a sértett viszonyát. Megállapította, hogy a bűncselekmények közel felét (48 százalékát, összesen 1201 ügyben) hozzátartozó sérelmére követik el. Ezen belül 634 ügyben a sértett az elkövető házas- vagy élettársa, közülük 465 nő (73 százalék) – éves bontásban 52 nő – hal meg társa erőszakos magatartása következtében, vagyis minden héten egy.

(A témát folytatjuk.)