Virágcsendélet

Várjon, Zoli egy percet, most fotózkodunk, szól oda anya és lánya az érkező úrnak, aki vár is türelmesen. – Egy gyerek ugye mit lát? – folytatja Rita – Azt, hogy amikor mások ünnepelnek, Anyu akkor dolgozik a legtöbbet. Karácsony, Húsvét, ballagás, Anyák napja, akkor nem volt otthon soha. Gondoltam, én ebből nem kérek.

Rita édesanyja, Sövér Irén nem is erőltette a lányát semmire, csak éppen ő maga olyan példa volt, amelyet jól esett követni. A szorgalmát, meg azt a szeretetet, ahogy a mai napig úgy válogat a virágpiacon, mintha mindent magának venne. Veszi, nyalábolja, hozza, aztán aggódik, hová tegye a növényeket, hogy lépni lehessen tőlük.

– A lányok otthon is azt látták, hogy ha én elmegyek korán, és későn jövök meg, az édesapjuk végzi a házimunka egy részét, így természetes volt, hogy az közös feladat, mindenki csinálja. Persze, ha sokat kellett tanulni, vagy ha Rita edzésre járt, azt is megértettük, akkor mi segítettünk neki.

Irén szerint Rita akkor lett rendszeres és a kitartó, amikor kajakozni járt. A zsebpénz nem volt divat Hajekéknál, ha Rita vagy a húga, Judit szeretett volna valamit, megbeszélték, és megvették. De az üzletben végzett munkáért, például a Nőnapon a pincében kötött rengeteg egyszálas virágért, mindig fizetés járt.

– Gimnazista voltam, amikor hetente kétszer három órát én voltam a boltban, amíg Anyu a virágpiacra ment, és egy idő után zavart, hogy ha valaki tizenegy szál virágból kért csokrot, azt mondtam neki, jöjjön vissza egy kicsit később, mert én ezt nem tudom. Olyan vagyok, hogy ha valamit csinálok, akkor az legyen jó, így vettem egy dossziét, és kértem Anyut, most aztán mondja el mindennek a nevét, azt, hogyan kell kezelni, és mutassa meg a dolgokat. Megszeretni nem volt nehéz, a fizetés meg, hát az nagyon jó volt! Hogy van pénzem. Ma is fontos, hogy tudom, miért dolgozom. Van lakásom és autóm. De a pénz nem lenne elég. Az, hogy szeretem, hogy sikereim vannak, hogy egy rendezvényre kifejezetten engem kérnek és ragaszkodnak hozzám, ez az, ahogyan lehet, ahogyan érdemes nagyon sokat dolgozni. Tanultam Németországban, Írországban, Olaszországban, és nem bántam, hogy ott kevesebbet kapok, mint a többiek, a tapasztalat volt a lényeg.

Ritáék napi tizenegy órát dolgoznak, minden nap nyitva vannak, nyáron egy hónap szabadságra mennek. Nem hajszoltak, nagyon is derűsek, Irénnek külön öröm lehet, hogy az apró szakmai titkait, amit egy alkalmazottnak talán nem adna át szívesen, a saját lányával megoszthatja, az ő útját egyengetheti.