A rózsalovag nem akar médiahólyag lenni

Egy nyakatekert mondat közben böktem ki, és no lám, mintha varázsütés érné. Hirtelen felélénkül ő is, és persze a beszélgetés is. Mindene megváltozik. Addig jobbára fáradtan, udvariasan, mértéktartással válaszolgatott a kérdésekre, most élénken magyarázni kezd. Döbbenten figyelem: gesztusai szélesek, hevesek, szavai formáltak, megfontoltak, tekintete álmodozó, szomorkás. Különös ember. Izgalmas, és megragadó, ugyanakkor méltóságteljes és távolságtartó. A megfelelés fontosságáról beszél, amikor közbevágok:

– Kinek próbálsz tulajdonképpen megfelelni?

– Magamnak.

– Ez hogy lehetséges? Az ember annyiféle tud lenni: jó-rossz, lelkes-közönyös, feldobott-keserű… Ennek hogyan tud mind megfelelni?

– Ezt úgy értem, nem érdekelnek mások elvárásai, nem érdekel, ki mit gondol rólam, igyekszem a magam értékrendjének, elképzeléseinek, erkölcsiségének megfelelően élni, cselekedni, gondolkodni.





– Ez az öntörvényűség?

– Pontosan. Egészen kisgyerekkoromtól kezdve minden arra hatott, hogy ilyenné váljak. Anyukám rengeteget dolgozott, apám, születésem után röviddel otthagyott bennünket, sokat voltam egyedül. Beilleszkedni sehová sem tudtam a magam vadságával, szertelenségével, ami mind valami végtelen szeretetvágyból fakadt. Rémisztően extravagáns voltam, csak hogy felhívjam magamra a figyelmet. Minél inkább kapaszkodtam, annál inkább taszítottam mindenkit. Persze, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy áthatoljon ezen a darócságon, ezen az érdességen. Egyre inkább elszigetelődtem, a könyvekhez menekültem. Szinte állandóan olvastam, különböző regényekből, kedvenc hőseimből összegyúrva alakítottam ki egy eszményt magamnak.

– Sosem tartottál attól, hogy túlontúl komfortos egy ilyen álomvilág?

– Beleestem ebbe a csapdába. Meglehetősen nagy árat fizettem érte. Kialakult egy praktikus énem, amelyik működtet, amelyik biztosítja a fennmaradásomat, vagy akár a szakmai karrieremet, az érvényesülésemet, és van egy álomvilágom, amelyikben zajlik, illetve zajlott életem lényegibb része.





– Miért módosítottál múlt időre?

– Körülbelül egy éve történt valami alapvető változás bennem. Egyszer csak billent valami, nem tudom, hogy mi, csak észrevettem, elegem lett a boldogtalanságból, a szenvelgésből, a felszínes külső sikerekből és közben a belső magányból. Igen, elérkezett egy pillanat, amikor többé nem sikeres, hanem boldog szerettem volna lenni.

– Mit jelentett számodra a siker?

– Mákonyt. Állandó bizonyítást. Folytonos győzni akarást. Kamaszkoromtól képtelen voltam veszíteni. Ha nem sikerült, amikor nem látott senki, tomboltam. Ezért is volt számomra annyira meghatározó a sport. Azt gondoltam, ez az a terület, ahol egyértelműen bebizonyíthatom, hogy én vagyok a legjobb valamiben, ami igazolhatja létemet, erőfeszítéseimet, vágyaimat. Életem egyik tragédiája, hogy soha nem tudtam igazán nagy eredményt elérni. Olyat, mint Darnyi, Kolonits, vagy legalább egyszer világversenyen a dobogó felső fokára állni.


» Itt olvasható az interjú II. része!