A lányom sok mindenre megtanított

Keménynek látszott, pedig csak védekezett

… vagy ha távolságtartó, ha kétségbeesett; de ezt a tekintetét még nem láttam. Kedvesség van benne, játékosság, pici szomorúság.

Gyönyörű most, ahogy vár – szűk, piros ruhában, tűsarkú cipőben, kicsit megszeppent arccal, élénken kihúzott szemekkel – a színre lépésre a kulisszák mögött. Tanácstalanságomban elég bamba képet vághatok, mert gyorsan hozzáfűzi: – Ez egy fontos jelenet lesz. Nagyon feldobna, ha bent lennél! – Akkor persze, bólintok, és surranok is be a függöny mögé. Éppen sötét van a színpadon, aztán felkapcsolják a reflektort, és ott áll a sarokban Adél. Jó ég, mennyire más, mint az előbb! Fenséges, méltósággal teli, amellett felfűtött, erotikus, igaz nőstény. Szerepe szerint a szó szoros értelmében le kell döntenie a lábáról egy jóképű fiatalembert – a szerep szerint Lengyel Györgyöt. Döbbenetes élmény figyelni őt közelről: eszköztelenségét, fűtöttségét, érzékiségét. Aztán ahogyan egy drámai pillanatban kilibben a színről, a nézőtéren dermedt csend támad. Olyan intenzív nyomot hagyott, hogy csak néhány másodperces szünet után folytatódhat az előadás. Én pedig sietek hátra hozzá. Van még egy kis időnk a darab végéig, mondja, addig is tudunk beszélgetni. Hoz egy pohár vizet, és beslisszolunk a folyosó végén az egyik üres öltözőbe. Arcát tenyereibe fekteti, és kérdőn rám tekint. Én pedig elkezdek hebegve-habogva áradozni, hogy milyen csodálatos volt az előbbi néhány percben, majd motyogva hozzáfűzöm – lehet, hogy nem lett volna szabad? – apró észrevételemet, egy a kis kontúrt a gyönyörű pasztellből. Csönd támad. Elmereng…

– Igen, lehet – mondja elgondolkodva. – Talán egy kicsit rájátszottam, mert tudtam, hogy ott állsz, és figyelsz. Egy kicsit meg akartam mutatni…

Próbálom nyugtatni, hogy így is csodálatos volt, és ezt az egészet talán csak én

“Sok mindenben volt részem.”

vettem észre, mert én annyira őt figyeltem, ám ettől mérgesebbé válik. Miért gondolom, hogy ő ilyesmitől megnyugodna? Ebből neki tanulnia kell, és jobban vigyázni, hogy semmi se lendíthesse ki. Igen, ő a szó legnemesebb értelmében maximalista. Voltam tanúja, amikor egy rendezőnek szemrehányást tett, hogy miért nem szekálja őt jobban a színpadon, miért elégedett meg tőle ennyivel, hogy miért nem préseli ki belőle a maximumot. Máskor meg partnerét dorongolta le, hogy miért csak imitálja a pofont darab közben, és igenis, keverjen le neki egy ménkű nagy frászt, ahogy az elő van írva. És láttam forró sikerű előadás után ott maradni a színházban, és valamit elpróbálni, mert szerinte még nem volt tökéletes.

– Én egészen kisgyerekkorom óta színész akartam lenni. Semmi más. Hogy miért, arra nincs magyarázat. Talán csak annyi, hogy azt éreztem, nekem ez lehet a dolgom. Nem szeretem a nagy szavakat, de talán valami belső elhivatottság. Hogy ezáltal tudok adni valamit, jelet hagyni, átadni másnak. Valamit megosztani. Amit tudok, érzek, szépnek, igaznak tartok, amit hoztam, kaptam, tanultam, amit megéltem, amiért megküzdöttem, amivel más életét talán elviselhetőbbé tehetem. Amikor pályám elején megpróbáltak belegyömöszölni egyfajta skatulyába, hogy játsszak csak ábrándos tekintetű, naiv széplányszerepeket, ezért is lázongtam, igyekeztem kitörni belőle. Kerestem a lehetőségeket, a kihívásokat, kerestem a belső útjaimat, önmagamat, hogy megpróbáljam a tőlem telhető legszebbet, legigazabbat adni.

– Tudod, hogy mi az?

– Talán már igen. Mint amikor a zenész meghallja azt a bizonyos normál zenei „a” hangot, és mindent ahhoz tud viszonyítani. Számomra ilyen volt a Júlia a Nemzetiben, és a Józsefváros című darab a Játékszínben. Azóta megszólal bennem az „a” hang. Azóta meg tudom különböztetni a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat, az értéket és a talmit. Azóta érzem magam színésznek. Azóta tudom, hogy van egy szakmai rész, amit az ember hozott, megtanult, begyakorolt: tudja, hogyan kell nevettetni, ríkatni, bejönni, kimenni, énekelni, bukfencet vetni, meg ilyesmiket. Ám a lényeg ezután jön. Hogy mit tudok ehhez én hozzáadni? Személyes érzelmeimből, fájdalmaimból, örömeimből, vágyaimból, kétségeimből. Itt kezdődik a színészet.


» A cikk itt folytatódik!