 |
| “Beszélek, beszélek, beszélek.” |
Legújabb filmjében egy New York-i anyukát alakít, aki szörnyű dolgon ment keresztül: egy repülőgép-szerencsétlenségben elveszítette egyetlen gyermekét. Csakhogy mind a pszichiáter, mind a férje azt állítják, soha nem is volt semmiféle repülőgép-szerencsétlenség, sem gyereke, aki elveszített volna.
Elég furcsa sztori. Milyen érzés volt egy ennyire szokatlan, misztikus filmben játszani?
A Hannibál után én már semmin sem lepődöm meg Viccet félretéve: nagyon érdekes volt, imádtam. Abban a pillanatban, amikor elolvastam a forgatókönyvet, beleszerettem a történetbe és a karakterbe.
Igaz, hogy a Hannibál forgatása után elég hosszú ideig terápiára kellett járnod?
Egy pillanat: nem kellett! Nem volt beutalóm, egyszerűen úgy éreztem, muszáj valakivel beszélgetnem, és nem terhelhettem minden hülyeségemmel a férjemet. Mert hetekig rémálmaim voltak. De most már azt gondolom, hogy az is elég lett volna, ha engedek Bartnak (Bart Freundlich, a férj a szerk.), és néhány hétre elutazunk pihenni. Nagyon sokat dolgoztam akkor. Egyébként, amikor megmutattam neki a Felejtés forgatókönyvét, láttam az arcán, hogy egy pillanatra megijedt: jaj, ne, megint jön a terápia! Szerintem ő az egyetlen szakmabeli, akinek nincs dilidokija, egyesek már cinizmusnak veszik, hogy mennyire normális.
Tényleg nem volt nagyon rémisztő kétgyermekes anyukaként egy olyan szerepet eljátszani, amelyik arról szól, hogy soha nem is létezett a gyermeked?
A forgatás alatt már nem törtem ezen a fejem, de az igaz, hogy a könyv komoly hatással volt rám. Az a jó a moziban, hogy olyan, mint egy hely, ahol kijátszhatjuk magunkból a félelmeinket és a fantáziánkat. Például azt, milyen lenne, ha hercegnő lennék? Erről szól a Neveletlen hercegnő mindkét része. Mit tennék, ha elveszíteném a gyermekemet? erről pedig a Felejtés szól. Nagyon jó volt szembenézni ezzel a szörnyűséggel, olyan, mint amikor félünk a magasságtól, mégis felmegyünk az Empire State Building tetejére, hogy lenézzünk onnan a mélybe.
Szereted az ilyen típusú filmeket?
 |
| Julianne nem akart sok időt családja nélkül tölteni, ezért rábeszélte a rendezőt, forgassanak New Yorkban |
Igen, szeretek megijedni a moziban, szeretem a nem kiszámítható filmeket.
Mik a kedvenceid?
A klasszikusok közül az 1968-as Rosemary gyermeke és a Maraton életre-halálra. Az elmúlt évek termései közül legjobban Danny Boyle zombi-filmjét, a 28 nappal később címűt szerettem. De a kedvencek között tartom még számon Alejandro Amenábar 2001-es Más világ című darabját is. Abból a szerepből szívesen kifúrtam volna Nicole-t
Úgy tudom, hogy a Felejtés rendezőjére, Joseph Rubenre is nagy hatással voltál
Hát, úgy is mondhatjuk.
Miért is?
Joseph Torontóban szerette volna leforgatni a filmet, de mint megrögzött New York-mániás, megbeszéltem vele, hogy a színhely legyen inkább a Nagy Alma, úgy, mint a Rosemary gyermeke és a Maraton életre-halálra című filmeknél is volt. Persze ez csak a szakmai indokot adta. Az igazság az, hogy egy hetet sem akartam a családom nélkül tölteni.
Fotó: Grand Corbis/Images
Tovább a második részhez »
