nlc.hu
Aktuális
Kijátszhatom magamból a félelmeimet

Kijátszhatom magamból a félelmeimet

A mindössze negyvenhárom éves, vörös hajú, szeplõs Julianne Moore - aki olyan filmekben szerepelt, mint a Hannibál vagy Az órák - azt mondja: beszélnie kell, hogy jól érezze magát.







“Beszélek, beszélek, beszélek.”
Módszere bizonyára hatásos is, mint az összes hollywoodi praktika, mert Julianne-t most is ragyog. Bár az egyik kozmetikai világcég arca, megkockáztatom, hogy a táskájában nincs más, csak egy szempillafesték. Sejtem, hogy amolyan „nőcis” dolgokról nem sokat fogunk beszélgetni…

Legújabb filmjében egy New York-i anyukát alakít, aki szörnyű dolgon ment keresztül: egy repülőgép-szerencsétlenségben elveszítette egyetlen gyermekét. Csakhogy mind a pszichiáter, mind a férje azt állítják, soha nem is volt semmiféle repülőgép-szerencsétlenség, sem gyereke, aki elveszített volna.

– Elég furcsa sztori. Milyen érzés volt egy ennyire szokatlan, misztikus filmben játszani?

– A Hannibál után én már semmin sem lepődöm meg… Viccet félretéve: nagyon érdekes volt, imádtam. Abban a pillanatban, amikor elolvastam a forgatókönyvet, beleszerettem a történetbe és a karakterbe.

– Igaz, hogy a Hannibál forgatása után elég hosszú ideig terápiára kellett járnod?

– Egy pillanat: nem kellett! Nem volt beutalóm, egyszerűen úgy éreztem, muszáj valakivel beszélgetnem, és nem terhelhettem minden hülyeségemmel a férjemet. Mert hetekig rémálmaim voltak. De most már azt gondolom, hogy az is elég lett volna, ha engedek Bartnak (Bart Freundlich, a férj – a szerk.), és néhány hétre elutazunk pihenni. Nagyon sokat dolgoztam akkor. Egyébként, amikor megmutattam neki a Felejtés forgatókönyvét, láttam az arcán, hogy egy pillanatra megijedt: jaj, ne, megint jön a terápia! Szerintem ő az egyetlen szakmabeli, akinek nincs dilidokija, egyesek már cinizmusnak veszik, hogy mennyire normális.

– Tényleg nem volt nagyon rémisztő kétgyermekes anyukaként egy olyan szerepet eljátszani, amelyik arról szól, hogy soha nem is létezett a gyermeked?

– A forgatás alatt már nem törtem ezen a fejem, de az igaz, hogy a könyv komoly hatással volt rám. Az a jó a moziban, hogy olyan, mint egy hely, ahol kijátszhatjuk magunkból a félelmeinket és a fantáziánkat. Például azt, „milyen lenne, ha hercegnő lennék?” Erről szól a Neveletlen hercegnő mindkét része. „Mit tennék, ha elveszíteném a gyermekemet?” – erről pedig a Felejtés szól. Nagyon jó volt szembenézni ezzel a szörnyűséggel, olyan, mint amikor félünk a magasságtól, mégis felmegyünk az Empire State Building tetejére, hogy lenézzünk onnan a mélybe.

– Szereted az ilyen típusú filmeket?





Julianne nem akart sok időt családja nélkül tölteni, ezért rábeszélte a rendezőt, forgassanak New Yorkban


– Igen, szeretek megijedni a moziban, szeretem a nem kiszámítható filmeket.

– Mik a kedvenceid?

– A klasszikusok közül az 1968-as Rosemary gyermeke és a Maraton életre-halálra. Az elmúlt évek termései közül legjobban Danny Boyle zombi-filmjét, a 28 nappal később címűt szerettem. De a kedvencek között tartom még számon Alejandro Amenábar 2001-es Más világ című darabját is. Abból a szerepből szívesen kifúrtam volna Nicole-t…

– Úgy tudom, hogy a Felejtés rendezőjére, Joseph Rubenre is nagy hatással voltál…

– Hát, úgy is mondhatjuk.

– Miért is?

– Joseph Torontóban szerette volna leforgatni a filmet, de mint megrögzött New York-mániás, megbeszéltem vele, hogy a színhely legyen inkább a Nagy Alma, úgy, mint a Rosemary gyermeke és a Maraton életre-halálra című filmeknél is volt. Persze ez csak a szakmai indokot adta. Az igazság az, hogy egy hetet sem akartam a családom nélkül tölteni.

Fotó: Grand Corbis/Images

Tovább a második részhez »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top