nlc.hu
Aktuális
Elbûvölõ? Ez jó. De nem hiszem.

Elbûvölõ? Ez jó. De nem hiszem.

Ahogy belépünk a kávéházba, otthonosan odalép a pulthoz. Mióta ismerem, mindig csodáltam ezt a mérhetetlen határozottságát, slágfertigségét, könnyedségét.





Nem csupán a törzskávéházában, hanem ahogy bejön a szerkesztőségbe, és anélkül, hogy zajt csapna, mindenki tudja, hogy ott van. Ahogy a cég rendezvényein kiáll a dobogóra, és konferansziéként több száz embert elszórakoztat, ahogy nőklapjás ankétokon mint showman levezet műsorokat, ahogy értekezleteken mindenhez van valami információja, ahogy minden témába azzal a vehemenciával, azzal a csillogó lelkesedéssel veti bele magát, mintha attól függne a világ sorsa. Lezserségében van valami stréberség, kivagyiságában valami kiszolgáltatottság, gyermetegségében valami koravénség – egész lényében valami elképesztő varázs, amivel közvetlen és távoli környezetében bárkit lenyűgöz. Ő Bus István, a Busi.

Emlékszem, tavaly Bécsben, miközben kávéért álltam, magyarul megszólított a kávéfőző kislány. – Szegő úr? – kérdezte bájosan, én meg szerénykedve motyogtam, gondolván, majd nyilván elkezd agyba-főbe dicsérni. Hát nem ez történt! A kislány ugyanis aziránt kezdett érdeklődni, hogy ez a Bus tényleg olyan szellemes, kedves ember, annyira vonzó férfi, annyira érti-e a női lélek rejtelmeit? Az egészből végül annyi hasznom mégiscsak lett, hogy a hölgy ideadott egy croissant-t, ami pedig csak az ír kávéhoz járt bónuszba.

Kényelmesen elnyújtózik a széken. Fekete bőrdzseki, kockás flaneling, sötét szövetnadrág. Haja középen elválasztva. A felszolgálónő hozza a reggelit. Kávé, ásványvíz, dzsúsz, és két összeborított melegszendvics. Menten neki is lát, és közben jelzi, hogy vágjunk bele. Szája sarkán jellegzetes félmosoly. Kihívó, zavart vagy flegmatikus? Nem tudom eldönteni. Olykor régi vágású hírlapírónak érzem, tovatűnt ködlovagnak Heltai Jenő valamely tárcájából, akinek életvitele, habitusa éppen úgy része a pályának, mint az írás. Máskor pedig napjaink hősének, könnyed világfinak, akinek az írás, sok egyéb mellett, csak egy területe életének, sikereinek, hódításainak. Bámulom könnyedségét, eleganciáját, magabiztosságát.

– Tényleg ilyennek tartasz? – kérdez vissza, de inkább elégedetten, mint csodálkozva. – Nem is gondoltam, hogy ennyire sikeres az álcám…

– Belefognál te egyáltalán olyanba, amiben nem hiszed, hogy sikeres leszel?

– Nem szívesen…

– Ennyire fontos neked a siker?

– Most leplezzem le magamat? Sokáig voltam sikertelen. Kiskorom óta kellett viselnem szemüveget, és emiatt bizonytalan és befelé forduló lettem. Szüleim mondják, megrémültek, amikor észrevették, hogy órákig bámulok egy cérnaszálat.

– Mert akkora fantáziád volt, vagy mert nem volt fantáziád?

– Szerintem elég nagy lehetett, mert űrhajós akartam lenni… De az is lehet, hogy csak magányra vágytam.

– Már letettél róla?

– Már nem vágyom magányra.

– Mikor történt nálad ez a nagy változás? Amikor egy visszahúzódó, félénk srácból egy ilyen flott, elbűvölő társasági ember lett?

– Elbűvölő? Ez jó. De nem hiszem.


» Az interjú itt folytatódik.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top