 |
| Virányiné Schlick Borbála |
Van, aki olyan szerencsés vagy tehetséges, hogy már ötévesen tudja, ha felnő, színész vagy tanár akar lenni kezdi Bori , van, aki orvoscsaládba születik, és úgy nevelik, hogy számára egyértelmű, folytatnia kell a szülők hivatását. Mégis, azt hiszem, többen vagyunk azok, akik egyik kategóriába sem tartoznak, akikben még a gimnázium végére sem fogalmazódik meg tisztán, merre tovább. Viszont van, aki az első állomásnál kiszáll a keresők közül, és nem megy tovább akár azért, mert az anyagi körülményei rákényszerítik, akár azért, mert nem mer kilépni a biztos rosszból. Szerencsére, engem sem a szüleim, sem a férjem nem korlátoznak a keresgélésben, mindig támogattak, mellém álltak, nem mondogatták, hogy kislányom, most már jó lenne, ha kitalálnád végre, mi is akarsz lenni. Egyetértettek azzal az elképzelésemmel, hogy a munkám ne csupán pénzkereseti lehetőség legyen, hanem olyan hivatás, amelyet élvezek, és amelynek értelmét látom. Alapvetően optimista vagyok, és merész. Bízom magamban és az életben annyira, hogy elhiggyem, ha továbblépek egy biztos, de nem tökéletes állásból, abból csak jó sülhet ki, jófelé terel a sors. A tanulás számomra mindig újabb impulzust, új irányt jelentett, ezért is végzem el most a pszichológia szakot, bár nem hiszem, hogy pszichológusként fogok nyugdíjba menni. Sokan kinőve a diákkorból szívesen tanulnának még, de félresöprik a gondolatot, mondván, már túl öregek ehhez. Van egy ismerősöm, aki közel harmincévesen kezdte el az orvosi egyetemet ha addigra érett meg benne a hivatástudat, miért ne vágott volna bele? Nekem ugyan még mindig nincs végleges célom, de tervem annál több, és élvezem, hogy kereshetem önmagam.
